11. Fejezet

" Az egész naplóm, az életem megváltozása... Megváltozott. Nem... Ez nem lehet...
Miért ezzel a sorral kezdődik?! " Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom... " A szüleim halálával kellene kezdődnie! "

Kedves Naplóm!

Félnem kéne. Rettegnem. Minden percben a végrendeletemen kellene gondolkoznom. De ez mégsem megy. Valahogy élvezem az életet. Minden egyes percét. Jobban értékelek mindent. Valahogy abba a ronda bérházba is visszamentem volna. Mert ott éltem le az életem egy részét.

Nagyot nyújtóztam a buszmegállóba. Éppen a bevásárlóközpontba indultam, mivel azt terveztem, hogy hazamegyek, így nem akartam üres kézzel menni. Anyámnak két lehetséges verziója várható. Vagy kiakad és elküld melegebb éghajlatra, vagy pedig könnyes szemekkel magához ölel. Ez esetben nem tudtam eldönteni melyik lehet valószínűbb.

A busz szokásához hívően vagy tíz percet késett. Ez nyáron nem jelentett akkora problémát, de télen annál inkább. Lényeghez visszatérve, felszálltam a buszra és viszonylag hamar célba is értem.

Az áruházban történteket nem részletezném. Megvettem minden csokit és amit venni szoktak amikor valaki jó hosszú idő után hazatér. Utam ismét a buszmegállóba vezetett, de amikor megláttam, hogy még vagy egy óra mire jön a busz, elindultam, ami jó hosszú sétát jelentett.

Annyira nem is bántam. kellett már a friss levegő. Amióta Harryt messziről elkerülöm, már csak a suliba szoktam gyalog járni. Niallel olyanok voltunk mint a barátok. Mintha sose történt volna köztünk semmi. Őszintén, nem is bántam. Jobb volt ez így nekem. Semmi szükségem nincs egy kapcsolatra, és nem is volt.

Lehet, hogy egyedül fogok meghalni egy macskával. Szép halálom lenne, azt hiszem, bár, most hogy alig merek bármit leírni a naplómba, igen, a saját naplómba... Hagyjuk is, ezt nem írhatom le ide. Már nem... Nem írhatom le az érzéseimet, vagy a titkaimat, mert valaki tudni fog róluk. Magam sem tudom kicsoda...

- Natalie Andersone? Remélem te vagy az a személy akit keresek. -felfigyeltem a gondolataimba, majd az utamat eltorlaszoló személyre összpontosítottam.

- Te pedig...? -kérdeztem vissza értetlenül. Egy másodperc töredéke alatt az arcán egy mosoly futott át. De  nem az a mindennapi, ez olyan... Vérfagyasztó volt.

- Manhattani bérgyilkos. -késztetést éreztem, hogy meghátráljak. Amint erre gondoltam, a lábam már cselekedett. - Ne hátrálj, most nem azért vagyok itt amire gondolsz, hanem hogy elmondjam, hogy visszamész dadusnak, náluk fogsz lakni, amíg minden a helyén marad. Az iskolába nem mész el, a tanárok nem fognak téged keresni, mert azt hiszik nagyon megbetegedtél. De ami a legfontosabb. Nem találkozol Stylesal. -végigmért, majd megbizonyosodott róla, hogy képes voltam-e felfogni azt amit az imént mondott, majd sarkon fordult és ahogy jött úgy is ment.

Remegő lábakkal futásnak eredtem. Vagy 10 perc futás után értelmetlennek találtam ezt az egészet. Hova futok? Már megkaptam azt a tipikus filmbe illő fenyegetést, így végül is már felesleges menekülnöm. Elővettem a telefonomat és tárcsázni kezdtem a nő számát akinek a gyerekeire szoktam vigyázni.

- Miss Andersone! Már vártam a hívását. Mikor jön a bőröndjeivel? A vendégszoba már csak önre vár! -hallottam a hangján amint mosolyog és tényleg alig várja, hogy odaköltözzek.

- Jó napot... Az a helyzet, hogy itt vagyok a fővárosi bevásárlóközponttól lévő második utcánál. És a busz csak egy óra múlva jön és a cuccaimért is be kell még ugranom a ba...

- Maradj a helyeden! Azonnal érted küldöm a sofőrömet. -ezzel le is rakta a telefont. Nagyot sóhajtottam és vártam a megmentést jelentő autót. Bár azt sem tudom hogy néz ki, vagy milyen színű... Mindegy.

Már vagy két perce állhattam ott és néztem az embereket ahogy sietnek a dolgukra. Senki sem volt egyforma, és senki sem tűnt ki a tömegből. Odasétáltam a saroknál lévő tűzcsaphoz és nekidőltem. Unalmas volt így várakozni, bár amint erre gondoltam, mégsem lesz ez olyan unalmas...

A göndör hajú srác, Harry Styles éppen felém sétált. Kiegyenesedtem, majd átgondoltam a szituációt. Nem találkozhatok vele, de itt kell maradnom, mert a sofőr ide jön értem. Lehetséges verziók ezrei kavarogtak a fejemben, miközben megdermedve álltam és néztem ahogy egyre közelebb ér.

- Kérlek ne gyere ide... Kérlek ne... -suttogtam magam elé úgy, hogy még magam is alig hallottam.

- Ilyen hamar sikerül megszegni azt amit most mondtam el vagy öt perce? -hallottam magam mögött a hangot. Ismét összerezzentem. A mögöttem álló férfi egy kést rántott elő a zsebéből és a szívemhez tartotta. Harry rohanni kezdett felém.

- Ne gyere közelebb! -üvöltöttem felé, miközben megfogtam a fejemet és a könnyeimmel küzdöttem. Nem tudtam megmozdulni semerre. Az életem végét méterek választották el... Majd egyszer csak megállt, majd összeesett.

- Harry! -mondtam ki a nevét jól hallhatóan. Meglőtték... Minden utcán lévő ember a pisztoly zajára lett figyelmes, majd rohanni kezdtek. Úgy éreztem mint aki a hangyaboly közepén áll. Végignéztem ahogy a srác, akit szeretek, összeesik előttem, majd mozdulatlanul elterül. - Nem teheted ezt! -kezdtem zokogásba, miközben a várva várt sofőr megállt előttünk.

- Ezt vedd figyelmeztetésnek. Inkább ő vesszen mint te. -megfordultam. A bérgyilkos immár eltette a kést, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és betuszkolt, szinte rám csapva az imént kinyitott ajtót.

A következő két órám abból állt, hogy elmentünk Niallhez a kevéske cuccomért, búcsút vettem tőle, majd a a végponthoz értünk, az otthonomhoz. Miért velem történik mind ez? Miért akartam nagy változást az életembe?! Én nem... Én nem ezt akartam. Nekem kellett volna összeesnem. Nekem kellett volna meghalnom, nem Harrynek. Olyan sok lehetőség volt még az életében. Nem úgy mint nekem, akinek úgy is a halál lesz a végzete.

A vendégszobában lévő ágyra dőltem. Sok volt ez mára nekem. Talán túl sok... Tennem kell ez ellen valamit. Látnom kell azokat akiket szeretek. Még akkor is ha az lesz az utolsó alkalom. Még akkor is ha ezzel mindent csak még jobban elrontok. Így nem lehet vége...