12. Fejezet

Kedves Naplóm!

A hétköznapjaim egyre unalmasabbak voltak. Reggel felkeltem, elláttam a gyerekeket, felöltöztem, reggelit és ebédet csináltam, délutáni alvásokat és játszó partikat szerveztem. Remélem anyának lenni nem ilyen unalmas. Bár kezdtem kételkedni ebben.

Senki sem keresett. Egy árva léleknek sem hiányoztam. Vártam, hogy valaki hívjon, vagy akár írjon, de semmi. Mintha nem is léteztem volna. Azt sem tudtam milyen nap volt, hogy az iskolában volt-e már bál...

Az éjszakáim még rosszabban teltek. A szemem előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, amint Harry meghal. Képtelen voltam aludni. Csoda ha ezekben a napokban összesen aludtam öt órát, de komolyan. Mondjuk ehhez képest nem is voltam álmos, ami valljuk be, egész furcsa.

- Natalie néni. -húzogatta meg a pólóm alját Britanny, akire rögtön felfigyeltem. Leguggoltam hozzá és kíváncsian figyeltem a mondani valójára. Igaz, hogy neki én csak egy dadus voltam, de ez a csöppség, Louissal együtt, közel álltak a szívemhez.

- Olvasnál nekünk egy mesét? Olyan kitaláltat? -kérdezte kissé furcsán a mondatot. Ettől függetlenül mosolyra húzódott a szám és bólintottam egyet.

A nappali felé vettem az irányt. Előttem a két gyerek rohangált. Beérve őket, leültem melléjük a kanapéra, majd sóhajtva egyet, gondolkozni kezdtem mit is mesélhetnék nekik. Semmi nem jutott eszembe.

- Mit szeretnétek? -kérdeztem továbbra is gondolkozva.

- Igaz történet alapján! -szólalt meg Louis.

- És szerepeljen benne egy fiú meg egy lány. -nézett boci szemekkel Britanny. A mai napig nem felejtem el, hogy mit is meséltem nekik.

- Hát legyen. Ez a történet egy lányról szól. Natalienak hívták. Nem ő volt a legszebb lány, sőt... -nevettem el magam, majd tovább folytattam. - Elég csúnyácska volt. Az élete nem volt szép, senki sem irigyelte, de ezt nem is részletezném. Ez a lány egy napon változást tűzött ki életére. Olyan szép akart lenni mint a filmekben a főszereplők. Sok barátot akart és jó kapcsolatot a családjával. Egy fárasztó iskolai napja után váratlanul megismerkedett egy fiúval, Harrynek hívták. Nagyon jól megértették egymást. A lány pedig általa kezdett egyre több ismerőst szerezni. A kapcsolatuk nem volt túl mindennapi. Egyszer jól szórakoztak, aztán kerülték egymást. De Natalie érzett Harry iránt valamit. És ez szerelem volt. -egy pillanatra magam elé meredtem, és minden emlék lejátszódott előttem. - De egyszer csak a fiú eltűnt. Senki sem találta meg. Így teltek el a napok, míg a lány fel nem kereste őt. Felment a lakására, és hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta. De Harry elmondta neki, hogy soha többé nem találkozhatnak. -felsóhajtottam. Nem mondhattam el nekik mindent. Nem értenék meg, de legalább valamennyire igaz történet alapján van. - Itt ismét hosszú szünet következett a kapcsolatukban, majd mikor újra találkoztak volna, a fiú meghalt, így... A történet befejezetlen marad. -hirtelen olyan gyengének éreztem magam. Olyannyira, hogy elsírtam magamat. Arcomat a kezeimbe temettem, miközben Louis és Britanny közelebb ültek hozzám. Vigasztaltak, ahogy csak tudtak. Ez a jelenet alig tartott pár másodpercig, ugyanis hátrébb húzódtak.

- Talán mégsem olyan befejezetlen. -hallottam meg az ismerős hangot, mire felkaptam a fejemet. Nem hittem a szememnek... Ez nem lehetett ő!

Azonnal felálltam a helyemről, és elé siettem. Végig néztem rajta, majd szorosan magamhoz öleltem.

- Harry, ez nem lehetsz te... Nem lehetsz... -mondtam még mindig könnyekkel a szememben.

- Pedig látod, hogy de. -nevetett fel, miközben ő is magához szorított. - Ki tudnál jönni egy percre? -suttogta a fülembe, mire én azonnal bólogatni kezdtem.

Pillanatokkal később már kint álltunk a teraszon.

- Hogyan élhetted t... -kezdtem volna bele kérdéseim hadába, mire ő azonnal befogta a számat.

- Elmegyünk Manhattanből. És azért van ez a többes szám, mert az előző kis mesédből nagyon is látszódott, hogy ki akarod nyiratni magadat. Megőrültél?! Ha mindent elmondasz veszélybe kevered az egész családot akiknél most laksz. Te ezt akarod?! -kezdte szinte suttogva ami majdnem üvöltéssé változott.

- Én őrültem meg?! Nem tudom kit tekintenek halottnak! És semmit nem mondtam el nekik, ha esetleg nem hallottad volna az egész történetet. Nem fogom itt hagyni a családomat és Niallt! Vagy a sulit... -válaszoltam neki én is suttogva, csak én higgadt maradtam.

- Már megint Niall. -forgatta meg a szemeit, mire megragadta a csuklómat és szorítani kezdte. - Kerüld el. Messzire. Nem viccelek. Nem maradhatsz itt. A családoddal majd tartod a kapcsolatot. Más egyéb?

Mi az, hogy más egyéb?! Hirtelen megjelenik és máris azt hiszi minden válasz nélkül majd elhagyom a szülő városomat? Bár... Hé...

- Ez fáj... -nyögtem ki, mire lenéztem a kezemre. Nem éreztem, mintha kiment volna belőle a vér. Amit nem is csodálok  olyan erősen szorítja a kezemet... Beleremegett a lábam, és próbáltam elhátrálni.

- É-én sajnálom... -engedte el a végtagjaimat. - Kérlek gyere el velem. Mindent elmondok, és ha valami nem tetszik, hazajöhetsz és lehetsz továbbra is élet veszélyben a családoddal együtt. -nézett rám komolyan, válaszra várva.

- De tényleg haza engedsz. -néztem rá, hogy biztosítsam az imént elmondottakat. Komolyságot erőltetve magára, határozottan bólintott egyet. Még most sem tudom elhinni, hogy még mindig él. Erre gondolva elmosolyogtam magam, amire értetlenül nézett.

- Most mi az? -tárta szét a karját, ezzel megerősítve zavarodottságát. Elnevettem magamat, majd közelebb lépkedve hozzá, hosszú csókot nyomtam ajkaira.

- Ne halj meg még egyszer. -mondtam, majd indultam vissza a házba.

- Egyszer mind meghalunk! -kiabálta utánam, mielőtt becsuktam volna a terasz ajtaját. Hogyan szerethettem bele? Vagy miért... Annyi kérdés járt a fejemben hirtelen, hogy alig figyeltem, hogy ismét miket kezdek el összepakolni. Reméltem elég meggyőző beszédet fogok hallani annak érdekében, hogy ott maradjak vele egy számomra idegen városban. De adtam magam az életnek. Ha valami mégsem jön össze, még mindig itt van az esélyem, hogy itt maradjak.

Két óra elteltével hallottam amint a munkaadó hölgy beérkezik a lakásba. Felpattantam a bőröndöm elől és elé siettem.

- Áh, Natalie! Megkaptam az SMS-t édesapádtól. Megértem, hogy itt kell hagynod minket, amiért elmentek külföldre. De azért hiányozni fogsz nekünk. -mosolyodott el keserűen. Nem hiszem el, hogy megint eljátszotta az apámat... Ennyire csak nem lehet jó!

- Köszönöm, hogy megérti. Esetleg nem mondta, hogy mikor indulunk, vagy egyebek? -kissé elgondolkozott a kérdésemen, de előrántva zsebéből a telefonját, máris elmondott nekem minden információt.

Nem sokkal később, már kint álltam a ház előtt a csomagjaimmal. Éppen azt néztem, amint Harry pakolászik a kocsiban, már vagy tíz perce. Végre drámai fordulat következett, és lecsapta a csomagtartót, majd kinyitotta előttem az anyós ülés ajtaját.

- Lepj meg, Styles. -mondtam a szemébe nézve, miközben beültem a járműbe. A szélvédőn lévő tükörben végignéztem amint hátulról nagy kerülőt tesz, hogy ő is be tudjon ülni. Végig őt néztem, majd amikor végre becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen megcsókolt. Én voltam a legjobban meglepődve, de ettől függetlenül viszonoztam a csókját. Ebben a csókban valami mást éreztem. Nem azt a szokásos érzést, mintha vigyázna és számítana rám. Mintha többet akart volna. Amikor egyik kezével a pólóm alá nyúlt, rájöttem, hogy megérzéseim nem tévedtek.

- Harry, ne. -nyögtem ki két csók között, majd mikor el akartam húzódni, lefogott. Kezdtem megijedni, majd egyik kezemet kiszabadítva, eltoltam magamtól, szinte teljes erőmet beleáldozva. - Mi a fenét csinálsz? -kérdeztem eléggé halkan, mire csak maga elé meredt, majd az útra szegezte a tekintetét és elindultunk.

- Éppen megleplek, Andersone. -mosolyodott el, majd az út hátralévő részén alig szóltunk egymáshoz.