10. Fejezet

" - Hol is voltál te eddig. -mosolygott rám, majd eldőlt az ágyon. Nem tétováztam, mellé bújtam és elkezdtünk nézni egy filmet. Nem igazán tudtam figyelni miről is szólt, egyre jobban elnyomott az álom, majd csak arra emlékeztem, hogy kikapcsolja a tévét és mindketten elalszunk. "

Kedves Naplóm!

A napjaim egyre lazábbak lettek. Kicsit izgulni kezdtem a bál miatt, aminek talán itt volt az ideje, hiszen hamarosan eljön a Nagy nap.

Harry azóta nem keresett, viszont küldött egy nagylelkű SMS-t amiben annyit írt "Majd jelentkezem." Nagyszerű. Egyre jobban kezdett hiányozni, szinte minden nap, minden percében őt kerestem. De nem találtam meg.

Azóta még nem mentem haza, Niallnél lakom. Az édesanyja nem is olyan borzasztó személyiség mint ahogyan azt a fia előadta. Nem is volt olyan rossz itt élni. Együtt jártunk haza a suliból, de persze előtte beugrottunk egy általános iskolába, ahova Tina járt. Mindig örült amikor meglátott, és mindig azt mondogatta elsőnek, hogy: Igazat mondtál, tényleg nem hagysz egyedül.

A mai nap elegem lett a várakozásból. Hiába nézegettem azt a bizonyos SMS-t, soha nem kaptam újat, vagy akár egy hívást, így hát, segítséghez fordultam.

Szombat reggel volt. Álmosan feküdtem az ágyban Niall mellett. Mielőtt kinyitottam volna a szememet, erőtlenül megdörzsöltem azt, majd a másik felemre fordultam ahol nem közvetlen az ablakra néztem, hanem a szőke hajú srácra.

- Jó reggelt. -adtam puszit az arcára, amire elmosolyodott és magára húzta a takarót. Nagy erőfeszítések árán kikeltem az ágyból, és öltözködni indultam. Miután már mindketten elvégeztük a reggeli készülődéseket és megreggeliztünk, bementünk a nappaliba.

- Figyelj. Harryről lenne szó. -kezdtem bele, mire automatikusan a kezemet kezdtem tördelni. Bólintott egyet, jelezvén, hogy folytassam. - Szóval. Már egy jó ideje nem láttam, és azt mondta keresni fog és... -nem értettem mi volt ebben amit annyira nehezemre esett kimondani. Végül mély levegőt vettem és befejeztem amit elkezdtem. - Nem tudod esetleg, hogy hol lakik?

- Natalie. -mondta mosolyogva, majd elterült a kanapén. - Te beleszerettél. -mondta egy ásítás kíséretében, mire én ellenkezni kezdtem. - Bármit mondhatsz, ez meglátszik rajtad, de... Iskola mellett, egyenesen fel két utcát, aztán befordulsz jobbra és ott a negyedik ház szintén jobb oldalt. Nagy, fehér. Ki fogja szúrni a szemedet. Egyedül lakik, ha nyitva a kapu, legyél bátor és csak menj be. -darálta le egyhuzamban a szavakat, amelyeket próbáltam megjegyezni.

Nem telt bele sok időbe, de már az iskola előtt álltam, és mint ahogy mondta, elindultam egyenesen, fel két utcát. Mikor ezt az utat megtettem, nem bírtam tovább, futni kezdtem. Egész jól ment már, ennyi edzés után.

Odaérve, tényleg kiszúrta a szememet a nagy, fehér ház. Szerencsés napom lehetett, ugyan is a kapu nyitva volt... Bátorságot vettem magamon és be is mentem. Biztos voltam benne, hogy tart egy kertészt, az udvar láttán.

Besétáltam az ajtón, de nem volt ott egy lélek sem. A kiabáláshoz nem volt már elég merszem. Levegőt sem mertem venni. Elindultam a házban, majd megtaláltam valószínűleg a nappalit, ahonnan egy lépcső vezetett felfelé. Ahogy besétáltam a helyiségbe, megláttam amint a kanapén fekszik. Elgondolkoztam, hogy hagyjam aludni, vagy ugorjak rá? Végül megláttam néhány képet a falon és elkezdtem őket nézegetni.

Volt egy kép amin egy kislánnyal volt. Nagyon aranyosak voltak. Elmosolyodtam rajta. Sokáig nem tudtam nézelődni, ugyanis csak azt éreztem, amint két erős kéz a falnak szorít. Összeszorítottam a szememet, majd kifújtam minden levegőt ami bennem volt. A mellkasom eléggé fájt a szorítástól...

- Ki küldött ide? -hallottam azt a bizonyos rekedtes hangot.

- Harry, engedj el. -mondtam a tőlem telhető legmagasabb hangon. Maga felé fordított, mire én lassan kinyitottam a szememet. Az arcomat fürkészte, de nem mondott semmit. Borzasztóan nézett ki. Mint aki azóta be volt állva, amióta találkoztunk. De ez nem lehet ő...

- Hé... -leszedtem magamról a kezeit és a szemébe néztem. - Minden oké? -kezdett megijeszteni, de elkezdett közelebb hajolni hozzám, ismét elakadt a lélegzetem.

- Te vagy az egyetlen reményem, és most kérlek menj el. -suttogta szinte ajkaimra, amit már nem bírtam tovább. Megragadtam a tarkójánál, majd ajkaimat övéire tapasztottam. Egyik kezével megtámaszkodott a falnál, míg a másikkal a derekamat karolta.

- Nem megyek el ameddig nem mondod el mi folyik itt. -toltam kissé hátrébb magamtól. Láttam amint kiegyenesedve ökölbe szorítja a kezét, majd megkéri, hogy üljek le a kanapéra. Leült mellém, majd pár percig csak csöndben, lehajtott fejjel ült.

- Ez az egész olyan jól indult. Azt hittem ki tudok szabadulni ebből az egészből és csak úgy tekinteni rá, mintha egy rossz álom lett volna. A legrosszabb. De nem ment. Itt nincsenek jók vagy rosszak. Ezek mind csak kiejtett szavak, megfoghatatlanok, minősíthetetlenek, jelentéktelenek. Semmi értelmük, nincsenek ilyen tettek vagy tulajdonságok. És ezt ők is jól tudták. Hagyták, hogy kilépjek, annak ellenére, hogy én voltam a legjobb... -mély levegőt vett, majd felnézett rám. - Aztán jöttél te. Beléptél az életembe és úgy éreztem, ez egy új fejezet lesz. Más mint a többi. Olyan... Boldog. De elrontottam, ezt is elrontottam! -láttam amint könnyek gyűlnek a szemében, így közelebb ültem hozzá és megsimogattam a hátát, folytatáshoz biztatva. - Elkezdtem érezni irántad valami újat, valami jót. És ezt felhasználták ellenem. Azt mondták megölnek téged, ha nem megyek vissza. Ezért nem kereshettelek, mert el akarlak felejteni, de így nem megy. -halvány mosoly jelent meg az arcán.

Megszeppentem. Hirtelen nem jött szó a számra. Meg akarnak ölni? Mindezt csak azért, mert szeret engem? De kik akarnak megölni egyáltalán?

- Drogosok? -kérdeztem rá értetlenül, mire ő csak felnevetett.

- Dehogy is. Manhattan bérgyilkosai. -most még jobban nem tudtam mit mondani. Csak pislogtam. Megállás nélkül. Visszagondoltam azokra az újságcikkekre amikben túlrészletezték, hogy Manhattan bérgyilkosai hogyan öltek embert, mindezt hideg vérrel. Azt mondták náluk nincs jobb ember a gyilkolásban.

- Manhattan... -ismételtem meg a szót, majd felálltam. - Harry, ha ezek az emberek csak ezért akarnak megölni, akkor eleget teszek a kérésednek, és elmegyek. -ő is felállt, majd láttam a tekintetén, hogy nem ezt akarja.

Odahajoltam hozzá, puszit nyomtam az arcára, majd sietősen távoztam a házból. A legközelebbi parkba mentem. Néhány könnycsepp csordult végig az arcomon. Nem volt erőm letörölni őket. Beérve a célpontomhoz, megálltam egy fa mellett. Ha azért akarnak megölni, mert érez irántam valamit, akkor leállítják ellenem a vadászatot. Azonban ha mégsem, akkor valaki felbérelte őket.

Hirtelen felindulásból, elkezdtem lapozgatni a naplómat. Vissza akartam keresni a legelső lapot. Azt a lapot ahova mindent leírtam magamról. Mindent titkomat. Ez volt a legelső lap. De nem találtam meg. Csak a kitépett maradványa ékeskedett a szemem előtt.

Az egész naplóm, az életem megváltozása... Megváltozott. Nem... Ez nem lehet...
Miért ezzel a sorral kezdődik?! " Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom... " A szüleim halálával kellene kezdődnie! 

***

Sziasztok :) Ez a rész elég érdekesre sikeredett, de azért remélem (ez is(?)) elnyeri a tetszéseteket. Várom a kommenteket! :)

9. Fejezet

" Épp elindultam volna, mire valakibe belebotlottam. - Jézusom, Harry! -kiáltottam fel. "

Kedves Naplóm!

Végre túl vagyok a vizsgákon! Nagyon sokat tanultam rájuk az elmúlt időben. Niallel a projektünk is ötös lett. Az utóbbi oldalhoz kapcsolódóan: azóta kézenfogva járjuk a folyosót. Hivatalosan nem jelentettük ki, hogy járunk, de szerintem mindenkinek feltűnt.

Harry levegőnek néz. Alig jár már iskolába, igaz, hogy már kijárta és csak azért jár még mindig, hogy a tanárok papírügyeiben segétkezzen, de akkor is. Valahogy hiányzott.

Lassan hazafelé indultam, át az iskola kertjén. Alig vártam már a nyári szünetet. Az előtte lévő napon pedig a bál lesz. Semmi kedvem nincs puccos ruhát vásárolni hozzá. Gondolom anya úgy is adni fog valami göncöt.

Mielőtt végleg beléptem volna a bérház ajtaján, elköszöntem Nialltől. Csak szimplán megöleltük egymást. Nem vagyok híve az utcán való enyelgésnek. Hányingerkeltőnek tartom. Rossz szokás, ezzel fogok megöregedni.

- Szia anya, hazajöttem! -mondtam unott hangon, egy sóhajtással megspékelve. Nem vártam választ, mint úgy általában. Haragudott rám, amiért már nem vagyok boldog párkapcsolatban az ágyammal, hanem lecseréltem Niallre.

Tina anya elvén volt, bár semmit nem tudott az egészről. Mindig is anya mellett állt ki, ezt most is bizonyította.

A konyha felé vettem az irányt, hogy végre elmondjam neki amit már olyan régen akartam. Nagyjából azóta amióta ideköltöztünk.

- El akarok innen költözni. Messzire ettől a bérháztól, ugyan is utálok itt élni. -mondtam enyhén felemelve a hangomat anya elé állva.

- Van elég pénzed, nem? Én szeretek itt élni, és Tina is. Független vagy, csinálj amit akarsz. -mondta higgadtan és elsétált mellettem.

Elgondolkoztatott ezen. Olyannyira, hogy elkezdtem az ügy érdekében tenni is valamit. Felhívtam Niallt és elmondtam neki mindent. Ő csak annyit mondott, hogy éjszakázhatok nála ha gondolom.

Ezúttal elfogadtam az ajánlatot és elkezdtem összeszedni a dolgaimat. Egy nagyobb táskaba pakoltam néhány ruhát és fontosabb dolgokat, mint fogkefe, fésű, ősrégi telefontöltő és hasonlók.

A hátamra kaptam a táskámat és átsétáltam a mellettem lévő szobába. Tina szobája volt. Az ágyon ült, kezében a kedvenc barbijával amit tőlem kapot karácsonyra. A szeme vörös volt és karikás. Mint aki már egy jó ideje sirdogál. Amint meglátott engem, eldobta a kezében lévő figurát és hozzám rohant. Szorosan átölelt és szipogni kezdett.

- Ne hagyj itt... -mondta szaggatottan, a hangjaiban érezni lehetett a fájdalmat. Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. A húgom összetört, pedig még olyan kicsi... - Kérlek ne hagyj itt! Te vagy a legjobb nővér! -üvöltött fel kínjában, mire én letérdeltem elé és karjaimba zártam. Belepusziltam a hajába és megsimogattam a hátát.

- Muszáj elmennem. -suttogtam olyan nyugodsággal, amitől elakadt a lélegzete egy pillanatra. - Nézd, ez nem azt jelenti, hogy nem fo...

- Olyan vagy mint apa! -bukott ki belőle és gyengén, erőtlenül a karomba vágott. - Te is itthagysz és soha többé nem látlak! -az ágyához rohant és a párnákba temette arcát.

Mély levegőt vettem és hagytam beletörődni gondolataiba. Remélem nem lesz igaza, és egykor pozitívan fog majd csalódni. Halkan bezártam magam mögött az ajtaját. Az előtérben anya állt, neki is könnybe lábadt a szeme.

- Nézd végig ahogy szétesik a családod. -mondtam szemrehányóan. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem jött szó a szájára. Csalódottan megráztam a fejemet és a kezébe nyomtam a lakáskulcsot. Ennyi. Itt hagyom magam mögött az életem egy részét minden megbánás nélkül.

Sóhajtva indultam neki az utamnak. Délután négy felé járhatott az idő ekkor. Furcsa volt megszokni, hogy ilyenkor süt a nap. Télen ilyenkor már javában fújt a szél, és néhány felhő takarta a holdat.

Az utcákon szokás szerint alig volt pár ember. Mindenki egy bulira készült. És én? Nézem a járdát és sétálok egy srác házához, akivel a kapcsolatom valószínűleg csak egy futó kaland. Nehéz volt ebbe belegondolni, így inkább a körülöttem lévő épületeket bámultam.

Volt két ház, amelyek között egy zsákutca húzódott. Üvegcsapódást hallottam. Összerezzentem. Valahogy késztetést éreztem, hogy utána járjak. Körülnéztem, hogy van-e erre valaki, esetleges kiáltások meghallásara, de egy lélek sem volt. Remegő léptekkel indultam a hang irányába.

Előttem már láttam a végső falat, a kopott, szürke szemetes konténereket, a fekete szemeteszsákokat. Majd szembetűntek az üvegszilánkok ahogy megcsillantak a napfényben. Hirtelen egy cipő is a figyelmembe került. Felfelé vezettem a tekintetemet, majd mikor arra a bizonyos archoz értem, tátva maradt a szám. Közeledni kezdett felém, mire én rohanni kezdtem.

- Harry. - suttogtam magam elé, mikor odaértem hozzá és átöleltem. Mellkasára hajtottam a fejemet, mit sem törődve azzal, hogy éppen haragszik rám, ezért nem viszonozza az ölelésem. Egyre erősebben és erősebben szorítottam magamhoz. Vagy percekig állhattunk így, majd elengedtem és a szemébe néztem.

Összeráncoltam a szemöldököm. Furcsa volt a tekintete. Olyan üreges volt és semmitmondó, mint aki még magáról sem tudott. Két kezem közé vettem az arcát, majd elborzadtam.

- Te szívtál?! -elborzadtam, majd két lépést tettem meg hátrafelé. Mit keresett itt? Én mit keresek itt?

- Natalie, neked nem kéne így látnod.

- Akkor kinek kéne? A kurváidnak?! -tört ki belőlem. Ő csak nevetette, amit nem értettem,

- Te féltékeny vagy.

- Tessék? Ez nevetséges. -ráztam meg a fejemet, és visszafelé indultam. Minek is jöttem ide. Semmi értelme ennek az egésznek.

Éppen kiléptem ismét a főútra, amikor mögém lépett és a karomnál fogva magához rántott. Mélyen a szemembe nézett, mire meggyengültem. Elszállt minden dühöm és nem gondoltam semmire. Megráztam a fejemet és puszit adtam a szája sarkába.

- Keress meg, ha kijózanodtál. -halványan rá mosolyodtam, majd ott hagyva magam mögött, véglegesen tovább indultam. Már nem jött utánam.

Fél óra múlva már Niall ágyán ültem. Ő előttem mászkált fel-alá és zavarában folyamatosan a hajába túrt. Azt mondta beszélnünk kell, ami megérzéseimből nem túl jót tartalmazhatott ez a leendő beszélgetés.

- Nézd, csodás lány vagy, tényleg. -állt meg végre előttem és megfogta a kezemet. - De nincs szükségem barátnőre, maximum egy futó kalandra, de ez...

- Rendben, benne vagyok. -néztem rá kislányos szemekkel, mire ő meglepetten visszakérdezett. Elnevettem magamat. -Benne vagyok. Nem kell kapcsolat, csak olyan... Barátság extrákkal, nem? -kissé oldalra döntöttem a fejemet, mire ő megörült.

- Hol is voltál te eddig. -mosolygott rám, majd eldőlt az ágyon. Nem tétováztam, mellé bújtam és elkezdtünk nézni egy filmet. Nem igazán tudtam figyelni miről is szólt, egyre jobban elnyomott az álom, majd csak arra emlékeztem, hogy kikapcsolja a tévét és mindketten elalszunk.

***

Sziasztok! Ezt a részt karácsonyra szántam.. Nem lett annyira jó, gondolom sok helyesírási hiba van benne, mivel nem tudtam átolvasni.. De azért remélem tetszett. :)

8. Fejezet

" - Niall... -suttogtam lélegzet visszafojtva, mire puszit nyomott a szám sarkára.

- A suliban találkozunk. -mondta halkan, mire sarkon fordult és elsétált. "

Kedves Naplóm!

Életem eddig csak a monoton szürke hétköznapokról szólt. Most végre történt egy kis változás. Volt kikkel lógni suli után, szünetekben. Szinte mindig Nialléknál voltunk.

Mint kiderült, az édesapja már kiskorában meghalt, ezért az anyja nevelte fel. Nem voltak testvérei, vagy más rokonai. Gyakori volt, hogy csak ő tartózkodott otthon. Nagyon klassz kérója van. Nem tudom miből telhetett nekik rá.

Az anyukája egy pincérnő a helyi étterembe, ő maga egy kisebb autószerelő garázsban dolgozott, mint kiderült nem túl sok pénzért. De ez a lakás... Mint valami álom. Talán nem volt szebb mint a kisgyerekek háza, akiknél bébiszitterkedem, de a mi bérlakásunkhoz képest minden szép volt.

 - Hé, Natalie! -kiabált utánam a suliban Niall. - Ma is rá érsz? -kérdezte, miután behozta lemaradását.

- Mivel ma sincs munkám, ezért azt hiszem rá. -nevettem el magamat. Az edzéstervet lazábbra vettem, mivel lényegesen vékonyabb lettem mint év elején. Ebbe bele tartozott az is, hogy sokkal felszabadultabb lettem társaságban.

 - Király. Már csak egy órám van, gondolom mivel te nem vagy tagozatos, itt vége a napodnak. -nyújtózott egyett elfojtva ezzel egy ásítást. Megbeszéltük, hogy megvárom, ő pedig próbál sietni óra után.

A projektünk egész jól haladt, a miénk lesz a legjobb úgy érzem. Harryvel folyosós barátok lettünk. Ismét becsöngettek, én pedig felmentem a második emeletre, ahogy szoktam. Nem lepődtem meg, ott állt a szekrényeknél.

- Szia Styles. -mentem felé mosolyogva, miközben kitártam a kezeimet ölelésre várva.

- Andersone. -nevette el magát és karjai közé zárt. Mélyen beszívtam az illatát. - Minden nap meg tudsz lepni. -nézett végig rajtam miután elengedett. Kérdőn ránéztem amiből valószínűleg leesett neki, hogy nem igazán értem mire céloz.

- Amikor megismertelek... Ne haragudj, de volt rajtad felesleg. De most. -fütyült egyett és összecsapta a tenyerét. - Modellnek kéne menned. Minden tökéletes rajtad.

Ezek után lementünk a hallba, majd a padokhoz ülve jól elbeszélgettünk. Idő közben a büfés hölgy két kávét hozott nekünk, amit Harry állt. Olyannyira elbeszélgettünk, hogy észre se vettem, hogy Niall mögém lép.

- Hé skacok. -veregette meg Harry vállát. - Ezt a lányt most ellopnám, ha nem probléma. -elnevette magát, mire Harry csak mosolygott. Én csak némán felálltam és összeszedtem a cuccomat.

- Éppenséggel, de. Baj. -mondta a választ a szőke srác szemébe nézve.

- Hogy? -kérdeztünk vissza egyszerre, mire ő is felállt, és elém állt. Ezt nem tudtam hova tenni. Csak furcsán néztem rá. Mi lett azzal a sráccal akivel az előbb szinte sírva nevettem?

- Nem mész vele sehova. -suttogta összeszorított fogakkal Niallnek, úgy hogy ne halljam. Hát nem jött össze. Megráztam a fejemet majd elindultam ki a suliból. Nem érdekelt a harcuk, vagy hogy épp min vesztek össze.

Alig telt el pár perc, de ismét hallottam ahogy valaki utánam fut a nevemet kiabálva. Elmosolyodtam amint mellém ér és átkarolja a derekam.

A délutánom csodásan telt, ezúttal csak kettesben voltunk Niallel, senki más, se szülő, se barátok. Éppen a szobájában csináltuk a házi dolgozat legvégét. Persze közben minden más is fontosabb volt, például, hogy a szappan tűz hatására milyen gyorsan olvad el... A mai napig nem értem hogyan jött ez az evolúcióhoz.

- Natalie, mondhatnék valamit? -nézett rám komolyan, mire én próbáltam nem nevetni, csak némán bólogatni. Egy percig habozott és csak maga elé nézett.

- Hé.. -kezdtem volna bele, de közbevágott. - Igen vagy nem? -nézett ezúttal a szemembe. Zavaromban felnevettem, mire ő megismételte a kérdést.

- Igen, de én nem tu... -fejeztem volna be a mondatomat, mire ő a derekamnál fogva közelebb húzott és ajkait az enyéimre tapasztotta. A legjobb módja elhallgattatni egy lányt. Már értem miért mondják.

Átkaroltam a nyakát, és viszonoztam a csókját. Vagy három percig így ülhettünk az ágyon, mire a drámai pillanat is bekövetkezett.

- Drágám, hazajöttem, és beszélnünk kell! Te bukásra állsz matekból! -ordította az anyja, mire elengedtem és befogva a számat, néztem rá. Ő csak felnevetett.

Ismét összeszedtem a cuccaimat és kifelé vettem az irányt. Niall anyja mellett, lenéző fejjel sunnyogtam el, egy ' Jó napot ' kíséretében. Magam mögött gondosan bezártam az ajtót. Felnéztem az égre. Már sötétedett és pár csillagot lehetett is látni.

Épp elindultam volna, mire valakibe belebotlottam. - Jézusom, Harry! -kiáltottam fel.

7. Fejezet

- A folyosón találkozunk, Harry Styles. -mosolyogtam rá, majd kiszálltam a kocsiból és elindultam be az ajtón.

Kedves Naplóm!

Miután elhatároztam, hogy meg fogok változni, tettem ki hirdetéseket, hogy munkát vállalok. Pár nap múlva meg is kaptam a munkát. Két kisgyerekre kell vigyáznom. Nem hittem volna, hogy ilyen jól fog menni. Nagyon élvezem, a kicsik meg pláne! Remek körülmények között élnek. Otthonos, de mégis stílusos. Nagy előkertjük van, medencével és kivilágított sütögető hellyel. Szívesen beköltöztem volna ide egy sátorral... A belső körülményekről, pedig kár áradoznom. Egyszerűen csodálatos.

Örültem, hogy valaki végre foglalkozik a gyerekekkel. Az anyjuk nem épp egy minta anya... Az apjukról pedig ne is beszéljünk.

Csak úgy teltek a hetek, a hónapok. Elhatároztam, hogy a bálra formába hozom magam. Próbáltam odafigyelni a táplálkozásomra is. Életem legborzalmasabb turmixait ittam meg nap mint nap... Megcsináltam már az edzéstervemet is amit napi rendszerességgel csináltam. Futottam pár kört, a bérház körül, amikor épp olyan idő volt. Anyut sajnos nem tudtam rávenni a friss levegőn lévő tartózkodásra, ugyanis a körülmények nem voltak túl szépek. A fű kikopott, a fák elfonnyadtak. Az épület falai sem nyújtottak szép látványt az omladozó falak miatt... De! Legalább friss a levegő.

Egy idő után, viszont anya már nem nézte jó szemmel az igyekezetemet. zavarta, hogy elmegyek otthonról. Sőt, amióta Niallhez is rendszeresen átmegyek a projekt miatt, egyenesen megtiltotta a szabad lábon való mászkálást. Még dolgozni se mehettem egyedül. Úgyhogy megállapodtunk, hogy velem jön, aztán időre értem. Kocsi hiányban, ez inkább neki ütött vissza, mint sem nekem...

- Holnap négyre kell mennem dolgozni. Akkor jössz? -kérdeztem meg egy újabb napon, miközben egy almát rágcsáltam.

- Nem tudom. Unom már a kísérgetést. Én is tudok pénzt adni ha kell... -mondta egy sóhajtás kíséretében.

- Nem a pénz számít! -emeltem fel a hangomat. Ha a pénz számítana, mindenkit toboroznék a gyűjtése érdekében, hátha akkor nem ilyen körülmények között kéne élnem.

- Hát akkor mi? Nem érdekel, hogy mi számít, nem akarom, hogy ennyit mászkálj el itthonról! Már alig vagy itthon. Suli után egyből mész dolgozni, este meg mikor hazajössz, már csak tanulsz, vagy az edzésterveddel foglalkozol! -kiabált velem. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében. De nem tehettem róla. Visszavágtam.

- Csak igyekszem önállóvá, felelősségteljessé válni...Ennek más anya csak örülne. -mondtam csalódottan. Csalódtam anyában... Azt hittem, majd segíteni fog és támogat. Ehelyett inkább csak ellenzi.

A suliban, a legutóbbi vitánk óta, Karenék nem kötöttek belém. Nem volt semmi ami elrontaná ezt a napot. Egész normálisan telt az első pár órám, egészen ebédszünetig...

Épp Niallhez mentem volna oda, de valaki elém állt.

- Szióka. Tisztáznunk kéne pár dolgot. -nézett rám gúnyosan Holly. Elkezdte mondani a baromságait, hogy szálljak le róluk és hasonlók. Igazából csak kötekedni akart. Már épp küldtem volna el a francba, amikor...


- Szállj le róla, Holly. -mondta egy mély hang a hátam mögül.

- Beszélgetünk, most meg mi bajod?! -fordult a mögötte álló fiúhoz.

- Tudom, hogy mire készülsz, de nagyon ajánlom, hogy ne tedd! Menj vissza a bandádba. -mondta lenézve rá. Holly sziszegett valamit, majd sarkon fordult, félre dobta a haját és elment. Niall átkarolt a vállamnál, majd odakísért az asztalához, ahova idő közben leültek a barátai.

- Ezt miért tetted? -fordultam felé, mire ész szerű magyarázatként csak annyit mondott, hogy mindenkinek elege van Karenékből és, hogy nem szolgáltam rá, hogy szívassanak. 

Destiny-Hope Lighton, az osztály legszebb csaja. Jóban van Niallel, gondolom ezért is ült az asztalnál. Mellette ült még pár fura fazon, de velük nem igazán foglalkoztam. Állítólag két hete jöttek a suliba.

Amint leültünk mi ketten is az asztalhoz, hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Az óra már vagy negyed órája elkezdődött, de nem bántam meg. Egész jól elbeszélgettünk, majd mellénk lépett még valaki.

- Leülhetek én is? -mutatott az asztal szélén lévő üres székre. Nem fordultam felé, de ismerős volt a hangja.

- Harry! Gyere. -invitálta le közénk Niall, mire azonnal felfigyeltem. Mindenki köszöntötte. Ő csak mosolygott. Pontosabban rám. 

- Gondolom nem ismeritek egymást, ő itt... -mutatott rám Niall.

- Natalie Andersone. -nevette el magát. - Szia. -erre csak értetlenül néztek ránk a többiek, majd elmagyaráztuk, hogy a folyosón találkoztunk. Ezek után még két órát elbeszélgettünk. Bár nem értem, hogy a tanároknak hogy nem tűnt fel a hiányunk... 

Nemsokára felálltunk, majd mindenki elindult hazafelé, elvégre ennyi volt mára az iskola. Éppen a szekrényemtől léptem el, mire Niall elém lépett.

- Hazakísérhetlek? -kérdezte mosolyogva, mire én is elmosolyodtam. Leírhatatlan volt, hogy mit hozott ki belőlem az a mosoly. Eleve magamat sem értettem. 

- Persze. -nevettem el magamat, mire megfogta a kezemet és elindultunk kifelé. Út közben hátra pillantottam. Harry állt ott. Nem a szokásos mosoly volt az arcán. A szeme nem csillogott, inkább elfeketedett. Inkább magam elé figyeltem és tovább beszélgettem a mellettem sétáló szőke sráccal. 

- Szóval... Itt lakom. -mondtam lehajtva a fejemet egy sóhaj kíséretében. Nem voltam rá büszke, hogy egy ilyen környéket, egy ilyen épületet kellett az otthonomnak hívnom.

- Remélem máskor is hazakísérhetlek. -mondta továbbra is mosolyogva.

- Feltéve ha nem untál még meg. -néztem fel rá, mosolyt erőltetve az arcomra. Már éppen kezdtem volna bele az elköszönésembe, amin egész úton gondolkoztam. De egyszer csak közelebb hajolt hozzám. Ismét ott volt az a pár miniméter, és a filmekből következtetve, ezután nem az elsétálás következik...

- Niall... -suttogtam lélegzet visszafojtva, mire puszit nyomott a szám sarkára.

- A suliban találkozunk. -mondta halkan, mire sarkon fordult és elsétált.

***

Sziasztok. :) Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem ezzel a résszel... Több mint 4 hónapot. :/ Ebben a részben semmi érdekes nem történt, de remélem azért tetszett. :) Akik továbbra is olvassák, azoknak nagyon köszönöm, sokat jelent nekem! :')

6. Fejezet -Második rész-

- Harry. -mondtam elhaló hangon. - Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy ezt más is lássa. -vettem egy mély levegőt, majd a kezemmel a személy felé mutattam. Rögtön hátrébb lépett pár centit.

- Ezt el sem hiszem! Natalie, te vagy az?! -kérdezte a személy felénk rohanva.

(...) Felismertem az idősödő nőt. Anyám egy volt kollégája volt, amíg ki nem rúgták a hanyagsága miatt. Mindig lenézett rám, így csodáltam, hogy a nevemet még tudja.

- Mrs. Smith... -sóhajtottam, majd átálltam Harry mellé. Még ez is jobb megoldásnak tűnt, mint hogy tovább társalogni ezzel a banyával. 

- Oh, esetleg zavarok? -vette a célzást és hol rám, hol a mellettem álló fiúra mutogatott. Már épp meg akartam szólalni, de megelőztek.

- Ami azt illeti igen. De már így is indulni akartunk... -szólt közbe Harry, majd a nőre mosolygott. - Viszlát, Mrs... Smith, igaz? -mondta, majd karon ragadott és elsétáltunk mellette. Tetszett ez a viselkedése. Hogy nem törődött azzal, hogy mit válaszolnak az emberek. Nem ismerem, de azt hiszem megkedveltem...

Egy darabig még maga mögött vonszolt, majd mellé lépkedtem és próbáltam tartani vele a tempót. Egy fejjel magasabb volt nálam, és persze ez is csak most tűnt fel. Nem tudom meddig bámulhattam, de egyszer csak a parkolóban találtam magam. 

- Mit csinálunk itt? -kérdeztem körülnézve. Nem gyakran jártam az iskola ezen felén. 

- Adj egy percet. -mondta, majd kivette a zsebéből a rezgő telefonját. Felsóhajtottam, majd összekulcsoltam a kezeimet. A beszélgetés nem volt túl hosszú. Semmit nem tudtam kivenni belőle. Ezek után elindult egy kocsihoz.

- Hova megyünk? -kérdeztem utána menve. 

- Teszünk egy kitérőt. -mosolygott rám. -Szállj be. -nyitotta ki egy kocsi ajtaját. Nem igazán értettem az autók fajtájához, de ez egy márkás darab lehetett...

- Eléggé visszahúzódó vagy. Van ennek valami oka? -nézett rám egy pillanatra miután kiértünk az útra.

- Hosszú történet. -ráztam meg a fejemet, majd felsóhajtottam. Ezek után a válasza annyi volt, hogy 'Hosszú az út'. Remek. És én még csak azt sem tudtam hova megyünk. Egy darabig még kérlelt, míg végül megtörtem és kiöntöttem neki a lelkem. Furcsa. Eddig Chrisen kívül senkinek nem voltam képes beszélni róla. Őt pedig alig ismerem, mégis mindent elmondtam neki. Hogy szekálnak a suliban, hogy az anyámmal sem túl jó a viszonyom mostanában, és azt sem tudtam miért. 
Jó hallgatóság volt. Nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy figyelt. Jól esett beszélni róla, és jobban lettem attól, hogy már nem vagyok annyira egyedül. Valaki más is tudott a lelki nyomoromról.

Miután kiöntöttem neki a lelkemet, mély hallgatás vette a kezdetét. Út közben egy újabb telefon hívást kapott és körülbelül egy fél óra múlva befordultunk egy parkolóba.

- Mi ez a hely? -kérdeztem körbenézve a területen.

- Csak egy klubb. Be kell ugranom ide, muszáj elintéznem valamit. -mondta, majd már szállt is ki a kocsiból. Egy ideig hezitáltam. Egy klub? Nem sokan vannak... Bár lehet, hogy zárva van.

Nem lehetett valami felkapott hely. Még csak neve sem volt. Viszont az ajtóban egy nagy darab őr állt. Amikor beléptünk, rögtön Harry elé állt. Azon gondolkoztam, tényleg csak néhány perc. Kicsit beszélgetnek, aztán szívélyesen megkér, hogy távozzunk. De nem ez történt.

- Joey, beszédem van a főnököddel. -mondta, majd már ment is volna el mellette.

- Ma nem fogad. Gyere vissza egy hét múlva. -mondta a pasas, ezek szerint Joey, aki ismét az útjába állt. Hát, akkor viszlát! Gondoltam magamban. Tudom, eléggé félős vagyok...

Harry mély levegőt vett, majd úgy tűnt mint aki elgondolkozik. Majd egy hirtelen fordulat következett és leütötte Joeyt... Ezért ezt nem vártam. Legalább kétszer akkora volt mint ő! Ennek ellenére szépen kifeküdt... Nem fűztem hozzá semmit, mert meg se bírtam nyikkanni. Inkább befogtam és követtem arra amerre ment.

A club egész szép volt. Elterelte a figyelmemet. Minden volt bent ami egy bulihoz kellett. Már csak a tömeg kellett volna és a hangulatot adó ember, aki a zenét rakja.

Jól el voltam a látvánnyal. Egészen addig amíg be nem léptünk a szemközti ajtón, ami egy szörnyen berendezett szobába vezetett... De jó! Még egy őr. Majdnem ugyan akkora volt mint az előző, csak piros öltönyben.

- Most őt is elintézed? -súgtam Harry fülébe, miközben mögé álltam. Rám nézett a válla fölött és elmosolyodott. Ezek után visszanézett az őrre, aki egy szó nélkül felállt és elment. Már épp indultunk volna be egy újabb ajtón, amikor egy mély hangot hallottam. 

- A lány kint marad! -kissé ideges volt a hangja. Harry megforgatta a szemét, majd átkarolva a vállamat, beinvitált magával a szobába.

Bent egy fickó ült, egy elég giccses íróasztalnál. A színek egyáltalán nem passzoltak egymáshoz. De lehet, hogy csak a feketés tapéta miatt látszott így...

- Mi az Ryan? Már ennyire félsz tőlem, hogy már be sem akarsz engedni? -nevetett rá Harry, majd kezével rátámaszkodott az asztalra. A fickó nagyot nyelt.

Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon miért is vagyunk itt. Eközben észre sem vettem, hogy egy kanapén ülünk és a két fiú valamin vitatkoznak. Én pedig csak ültem és néztem a szép falakat. Leginkább egy diliház szobájára emlékeztetett, de valószínűleg csak a hangszigetelés kedvéért volt. Elvégre ez egy club. 

Amit az egész beszélgetésből kivettem, hogy 'Nem tehetek róla' ; 'Némi probléma akadt' és 'Apám nem lesz boldog'. hasznos információkat nem sikerült leszűrnöm, de talán jobb is.

Ezután a társam egyszer csak felállt és elindult kifelé. Én is így tettem. Kiérve az ajtón, láttam, hogy Joey még mindig el volt terülve az ütéstől.

Csak a kocsinál tértem igazán magamhoz. Hogy üthette meg? Nem is provokálta... Simán csak nem akarta beengedni. Ráadásul zárva voltak. Mondjuk... Akkor minek volt ott?

- Miért ütötted meg? Valószínűleg ez holnap látszani fog az arcán... -mondtam felé fordulva.

- Eléggé felbátorodtál az első találkozásunk óta. -nevette el magát, mire rájöttem, hogy igaza volt. - Ne haragudj. Itt így mennek a dolgok. -kezdett választ adni a kérdésemre. - Nem akartam, hogy ezt lásd, de sürgős ügy volt. -a végét kissé elszégyellve mondta.

Hogy is haragudhattam volna rá, amikor ennyire aranyosan nézett? Észre se vettem, hogy milyen helyes. Hány éves lehet? Húsz? Huszonegy? Túl sok...

- Most pedig hazaviszlek. -szállt be a kocsiba.

- Csak ezért kértél ki a suliból? Ehhez nem kellettem volna... -sóhajtottam fel, majd beültem az anyósülésre.  

- Holnap szombat van. Ezt megismételjük. Csak a kitérő miatt másra nem igazán maradt időnk. -nézett rám komolyan. Remek. 

Út közben nem igazán beszélgettünk. Talán annyit, hogy elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt elváltak a szülei. Ekkor kilenc éves volt. Tehát tizenkilenc éves... Gondoltam bele futólag. Az nem is olyan sok. Sokkal idősebbnek látszik.

Aztán azt is elmondta, hogy az anyja nevelte fel. Az apja nem kérte, hogy lássa őt, csak gyermektartást fizetett. Jó sokat... Később Harry megkereste az apját, elmondta ezt az anyjának, aki idegrohamot kapott és eltiltotta tőle. Viszont ennek ellenére is sűrűn látogatták egymást. Most nála dolgozik, és elég jól megfizet. Az anyja pedig nem tehet semmit.

Nemsokára megállt az autóval. Na igen, haza érkeztünk...

- A folyosón találkozunk, Harry Styles. -mosolyogtam rá, majd kiszálltam a kocsiból és elindultam be az ajtón.

5. Fejezet -Első rész-

Kedves Naplóm!

Elérkezett a péntek! Chris már hajnali hatkor megérkezett. Csak úgy dübörgött a lépcső a hangos léptektől, mikor felfelé érkezett. És akkor ne is beszéljünk az ajtóról ami már így is rozoga volt... Enyhén szólva, lehet, hogy többet nem kopog az ajtókon. Mindezek után, sikerült még jobban felvernie az egész családot (bár szerintem a szomszédainkat is) amikor valami angol halandzsát üvöltött. Viszont mikor végre sikerült életbe ráznom magam, rögtön a nyakába ugrottam.

- Szia nagylány! -mondta mosolyogva, miközben visszaölelt. - De megnőttél. -kissé elpirultam megjegyzésétől, mert véleményem szerint egy centit sem nőttem. Bár ki tudja...

- Engem meg se ölelsz? -szakított minket félbe Tina, durcásan. 

- Dehogynem. -nevetett fel és már lépett is oda hozzá.

- Jönni kéne reggelizni! -kiáltott anyu a konyhából, megszakítva az ölelések hadát. 

- Én visszamegyek aludni. -dörzsölgette a szemeit Tina. - Még korán van nekem. -mondta elhaló hangon, majd visszacsoszogott a szobájába. Az asztalnál ülve, elkezdtem kérdezgetni Christ Londonról. Elmesélte, hogy milyen zajos és nyugtalan. Majd miután ezt túlzottan lerészletezte, végre elkezdett valami bővebbent is mesélni. A mondandójából legjobban a Big Ben és a London Eye fogott meg. Eszméletlen volt ahogy beleéléssel leírta minden egyes részletét. A fények, a magasság, az a túltengő szépség és a hirtelen időjárás változás ami képes a hangulatot jobbá- vagy rosszabbá tenni. Reggeli után bementünk a nappaliba és ott folytattuk a beszélgetést. Időközben Tina is lejött, és elkezdett egy több mint száz éves zongorán játszani. Nem mintha valami nagy tehetség lenne. Sőt... Kicsit idegesítő, hiába a húgom. Majd nem tudom, hogy ez az idegesítő zaj, vagy más volt az oka, de anyám bedilizett, vagy valami más, de egyszer csak elkezdett kiabálni velem.

- Natalie, menj iskolába. Most! -mondta erőteljes hangon.

- Még csak hét óra. Ráérek. -mondtam nyugodt hangnemmel, hátha ezzel kicsit sikerül lecsillapítanom idegeit.

- Már megint szemtelen vagy! Szégyelld magad! Hogy lehet valaki ennyire... -innentől kezdve túlkiabált minden zajt. Én csak kérdőn néztem Chrisre, hogy most meg mi a baja. Tíz percen keresztül hallgattuk, ahogy korhol engem. Még a kanapé is beleremegett amiben ültünk. Pedig szinte ez volt az egyetlen bútor amire nem lehetett azt mondani, hogy rozoga. Aztán Chris megunta és közbeszólt.

- Állj le! Öt perc és elindul az iskolába, ne legyél vele ennyire goromba. Előbb nézz magadba... -ezután anyu már nem veszekedett velem. Amikor végre azt hittük, hogy elmúlt a veszély, Chrisnek támadt. Ismét zengeni kezdett az egész bérház, majd mikor megunta, elment a húgommal együtt. Ezek után néma csönd lett. 

- Nem értem, hogy mi baja van velem. -törtem meg a csöndet, ami kezdett kínossá válni. 

- Csak fáradt, és kicsit nyűgös. Nyugalom. -ölelt magához, mire én az ölelésébe borultam. Hiányzott ez már. A szeretet érzete. - Na, és a sulival mi a helyzet? -nézett rám komolyan. 

- Semmi. Ugyan olyan mint eddig... -nevettem fel keserűen, majd lenéztem a kezeimre. Észre se vettem, hogy a kezeimet tördelem...

- Még mindig gonoszak veled? -hallottam a hangjában az aggodalmat, majd felállt mellőlem és az ablak elésétált. Mintha elmerült volna a gondolataiban.

- Annyira már nem vészes mint tavaly. -mondtam nem túl meggyőzően, majd rávigyorogtam. 

- Ne segítsek? -fordult felém egy mosolyt erőltetve arcára. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy felesleges. Elvégre azon nem tud segíteni, hogy az alakom miatt szívatnak... Szerintem rájött gondolat menetemre, mert elnevette magát.

- Edzeni fogsz! -jelentette ki magabiztosan, mire én ellenkezni kezdtem. - Csak ígérd meg, hogy próbálkozni fogsz! Többre vagy képes mint gondolnád. -mondta komolyan. Elgondolkoztam a szavain. Igaza lehetett, elvégre még sosem próbáltam. Vagyis de, csak nem sok sikerrel...

- Köszönöm. -mondtam, mire felálltam és odasiettem hozzá. A nyakába borultam és nem igazán volt kedvem elengedni. 

Teljesen megváltozott a világnézetem. Nem akarok így élni tovább, és ezen változtatni fogok! Lehet, hogy tényleg igaza van. Képes vagyok rá, de lehet, hogy nem. Meg kell próbálnom. És én megígértem, hogy megpróbálom. Lehet, hogy az élet nem ilyen könnyű, hogy egyik napról a másikra minden rendbe jöhet, de sose szabad feladni! És én nem fogom. Ígérem...

- Na és most nyomás a suliba! -veregetett vállon Chris, mire szemet forgatva felkaptam a tancuccaimat és útnak indultam.

Az iskola felé sétálva, belemélyedtem a gondolataimba. Ami sajnos kihatott a lépteimre, így átlépve a kaput, már becsöngettek... Utoljára beszívtam a friss levegőt, és erőt merítettem belőle a mai naphoz, mivel minden napom szekálásokkal kezdődik ebben az épületben. Szerencsémre pont az igazgató jött velem szembe...

- Natalie Andersone? -lépett közvetlen elém. Köpni nyelni nem tudtam hirtelen. A gondolataim is megszüntek létezni.

- Igen, Mr. Welsh. -pislogtam rá, mire rám mosolygott biztatólag. 

- Az édesapja elkérte a mai nap az iskolából. -mondta, mire én azt hittem itt helyben összeesek. Apámmal már jó ideje nem tartom a kapcsolatot. - Azt üzente várja meg itt a kapunál. További szép napot. -mondta, majd minden további nélkül elment mellettem. Nem értettem a helyzetet. Nekidőltem a kapunak, majd gondolkozni kezdtem. 

- Hogy tetszett az apa szerep? -hallottam egy rekedtes hangot, mire felnéztem. - Szerintem remekül beadtam egy harminc - negyven év körüli pasit. De tényleg úgy néznék ki külsőleg? -mutatott magára az apámat eljátszó személy.

- Te... Te vagy az a folyosós srác! -egyenesedtem ki, ami nem igazán volt jó ötlet, ugyanis miniméterek választottak el minket egymástól.

- Harry Styles. -javított ki, alig halhatóan. Hirtelen megakadt a lélegzetem, és mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Nem értettem magamat. Sose volt még ilyen érzésem... Bár tetszett, de az agyam azt diktálta, hogy el kell tolnom magamtól. És így is tettem. 

- Sajnálom, én... -idegességemben a hajamba túrtam, majd erőt véve magamon, felnéztem a szemébe. - Mit akarsz tőlem? -kérdeztem nagyot pislogva, majd összekulcsoltam a kezeimet.

- Csak jobban megismerni. Már az is bűn? -nevette el magát, majd a kezem után nyúlt, amit automatikusan elhúztam. Nem hagyta annyiba, ismét megtette, de ezek után is elhúztam. - Nem hagyod magad egy könnyen. -rám mosolygott, úgy, hogy egy kicsit megijedtem. Nem maradt lépési lehetőségem. Nekilökött a kapunak és elém állt. Nem tudtam ellökni. Elém állt és a kezeit a fejem mellé támasztotta. 

- Harry, engedj el... -mondtam félve. Nem mertem ránézni, így jobbra döntöttem a fejemet és a tájat kémleltem. A fák levelei kezdtek zöldülni, pedig még csak a tavasz elején jártunk. A gyenge szél, kissé megcsapta őket, a földön így odébb söpörve a már lehullott darabokat. Egy részen, a járda mellett, zöld fű volt. Irigyeltem ezt a tájat. Egy bérházban nem ezt látod ha kinézel az ablakon... Odébb vittem a tekintetemet, és egy embert fedeztem fel. Távolabb állt, de minket nézett. Nagyot nyeltem, majd visszanéztem az előttem álló fiúra.

- Harry. -mondtam elhaló hangon. - Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy ezt más is lássa. -vettem egy mély levegőt, majd a kezemmel a személy felé mutattam. Rögtön hátrébb lépett pár centit.

- Ezt el sem hiszem! Natalie, te vagy az?! -kérdezte a személy felénk rohanva. (...)

4. Fejezet

Kedves naplóm!

A környék egyik legjobb iskolájába járok. Habár az emberek ott sem különbek, mint máshol. Ugyan olyan kegyetlenek és gonoszak. Nem előítéletből mondom, hanem tapasztalatból... Egyik legnagyobb ellenségem, Karen Cure, szintén ebbe az iskolába járt. Régen jóba voltunk, aztán jött egy új lány, Holly Strumb. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ő lett Karen új barátnője. Mindenhová követi, azt teszi amit Karen mond, és még csak észre sem veszi, hogy kihasználja. 

A következő ellenségem Jim Barchs. Karen barátja. Újabban vele kezdett el járni. A srác nagyon menő, mindenki oda van érte, pedig egy tuskó. Szinte mindenkit gúnyos megjegyzésekkel illet, főleg engem. Így volt ez a minap is. 

Az ebédlőben ültem, és fogyasztottam az aznapi ebédet - ami megjegyzem borzasztó, állítólag valami hús féle volt, de én valami egész másnak néztem - és néztem a falakat. Ápolt volt, mint ahogyan az egész iskola. Halvány kékes tapéta szerű fal volt, alul némi csempével díszítve. Az asztalok és székek, kiváló állapotban voltak, a színük passzolt egymáshoz, majd egyszer csak arra ébredtem, hogy a banda felém áll és elkezdenek kibeszélni. Persze ügyet sem vetve rájuk, próbáltam lenyomni a torkomon azt az izét, amit ebédnek nevezek. Jó ez az iskola, leszámítva a közösséget, és a konyhás nő is tanulhatna valamit a főzésről... De miután megebédeltem, nem volt mit tennem. Fel kellett állnom...

- Hé, Andersone! Nekem toltad a széked.-mondta mérgesen a maga nyafogós hangján Karen.

- Bocs, nem direkt volt.-próbáltam lezárttá tenni a témát, mintha nem is érdekelt volna.

- Valami bajod van?!-üvöltött rám Jim. Kissé összerezzentem a hangjától. Félelmet keltett bennem.

- Holly -jelzett biccentéssel Karen. - Adj neki!-mondta szinte kiabálva, mire éreztem, hogy ismét nem túl jóban fogok részesülni.

- Nem lökdösődünk, tanuld meg, kislány! -visította Holly, miközben erőteljesen meglökött. Mindenki rajtam röhögött, ahogy nekiestem a falnak. Borzasztó érzés volt...

- Velem ne packázz. -sziszegte Karen elém lépve. Valamiért nagyon pipa volt rám...

- Na pá.-mondta flegmán, majd elviharoztak. 

Az ebédlőben rendezett jelenet után, rohanni kezdtem a szekrényemhez a tancuccaimért. Persze, hogy addigra már becsöngettek, mire odaértem. De balszerencsémre nem én voltam az egyetlen a folyosón.

- Őőő... -próbált kommunikálást kezdeményezni, mire szokásosan összerezzentem. - Láttam az ebédlős jelenetet. Nem volt semmi, egész jól bírtad.-mondta rekedtes hangján, majd rám mosolygott. Nagyot pislogtam. Az első ember a suliban aki nem azért szól hozzám, hogy bántson.

- Hát, köszönöm. Azt hiszem... -mondtam kissé félénken. - Te nem mész órára? -néztem rá furcsán. Elég ráérősen álldogált ott.

- Áh, dehogy!-nevetett, amitől kissé elmosolyodtam, mire a kezemet a szám elé kaptam. -Már nem ide járok. -mondta továbbra is mosolyogva. Előjöttek a gödröcskéi, amit rögtön meg is láttam. Feljebb nézve, láttam a csillogó zöld szemét, a barna, göndör haját. Majd az álmodozást elűzve, megráztam a fejem és elvettem a kezemet a szám elől.

- Értem. Hát, nekem viszont mennem kell...-zártam rövidre a témát. - Szia. -halványan rá mosolyogtam, majd tovább is indultam... Volna, ha hirtelen nem áll elém, olyan közel, hogy a nyakamon érezzem a leheletét. Kirázott a hideg.

- Harry Styles. -suttogta a fülembe. - Még találkozunk. -lépett hátrébb, majd féloldalasan rám mosolygott. Ismét mertem levegőt venni, majd elindultam a terem felé.

Mikor beértem az órára, minden szempár rám szegeződött. Eléggé kínos volt, de aztán hála Istennek, a tanár elkezdte a mondókáját...

- Nagyon fontos, hogy a második félévben is ugyan olyan jól teljesítsetek! -mondta a tanár kissé hangosan, hogy mindenki tisztán hallja. Igen, ez a tanár volt az osztály főnököm. Egy ötvenes éveiben járó, kedves hölgy. - Sőt, jobban. A sikeres tanulás érdekében, úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha páronként készülnétek fel. -itt szünetet tartott. Mindenki lélegzet visszafojtva várta a továbbiakat, majd mikor tanárnőnk látta, hogy senkinek sincs kérdése, folytatta.

- A párokat én állítom össze, és azt is, hogy miből készüljetek. -mondta teljesen komolyan, mintha az életünket határozná meg. Én csak csendben ültem, és hallgattam, hogy végre Mrs. Burton megmondja, hogy ki lesz az én társam. Valószínűleg megint valami Karen félét kapok a nyakamra...

- Natalie Andersone és Niall Horan. Az evolúció. -nézett fel a papírjáról, egyenesen ránk. Milyest, ezt kimondta, megállt az ereimben a vér. Nem akartam elhinni amit hallottam. Niall előttem két padnyira ült, én persze leghátul, egyedül. Tekintetünk találkozott, ahogy egymásra pillantottunk. De persze Karennek Mrs. Burton szavai nem túlzottan tetszettek.

- Mrs. Burton! Kérem! Itt valami tévedés lehet... Nem úgy volt, hogy én leszek Niallel? -háborodott fel. Nagyot nyeltem. Már előre tudtam, hogy amint a tanár kiteszi a lábát a teremből, Karen nekem esik.

- Kisasszony, én már akkor is megmondtam magának, hogy semmi sem biztos! -mondta ki türelmesen a válaszát. Niall volt a legmenőbb srác az egész iskolában. Még Jim előtt is, habár nem ismertem, de valahogy ő másnak tűnt mint a többi srác.

Az óra hamarosan véget ért, és szinte mindenki kisietett a teremből. Persze én maradtam legutoljára. Éppen a cuccaimat szedtem össze a padról, mire valaki megkocogtatta a vállamat.

- Hé. -hallottam magam mögött a hangot, mire nagyot ugorva, megfordultam és a kezemet a szívemhez kaptam.

- Jézus... -mondtam kapkodva a levegőt, majd lassan megnyugodtam.

- Ha tudom, hogy ennyire ijedős vagy, máskor nem így próbálkozok. -nevette el magát, mire alig láthatóan megforgattam a szemeimet, majd visszafordulva a padhoz, felkaptam a cuccaimat. 

- Sajnálom, hogy ennyire kiszúrnak veled. -mondta, amikor épp indultam volna ki a teremből.

- Nem érdekes, ne sajnáld. -hadartam el ezt a négy szót, majd magamhoz szorítva a könyveimet néztem a szemébe. Kék volt. Nyugalmat és biztonságot sugárzott. Továbbra sem állt el előlem. 

- Nézd, Niall. Nem tudom mit szeretnél tőlem, de vagy mond el, vagy pedig hagyd, hogy kilépjek a folyosóra és minél hamarabb haza meneküljek. -mondtam kissé idegesen, a mondat végét alig hallhatóan. Lenéztem a földre és a parkettát kezdtem el kémlelni. Hirtelen megtetszett a halvány barna színe. 

- Négy éve veled járok egy iskolába. Sőt, egy osztályba! Mindig csak azt figyeltem meg, hogy visszahúzódsz a társaság elől, de mégis kitűnsz a tömegből. Mindig bántottak téged, de én nem akarlak. És most, hogy végre esélyem lett beszélgetésbe enyeledni veled... -vett egy mély levegőt, majd halkabban folytatta. - Lenne kedved eljönni velem a bálba? -felkaptam rá a tekintetemet, ami olyan hirtelenre sikeredett, hogy kiejtettem a kezemből a könyveket.

- Én... Nem tudom. Nem vagyok oda valósi... -nyeltem egy nagyot. - De szívesen elmennék veled. 

3. Fejezet

Kedves Naplóm!

Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom, ezért komolyan fontolóra vettem, hogy örökbe fogadok egyet, de aztán felébredtem az álom világomból, hisz a főbérlő úgysem engedné. Különben is, ajándék képpen, már vettem magamnak egy naplót. Előre tudtam, hogy a családom használhatatlan ajándékokkal fog megajándékozni. Szóval, így vettem magamnak olyas valamit, aminek örültem. A kapunál vagy tíz percig kerestem a kulcsomat. Őszintén, semmi kedvem nem volt most hazajönni. Már majdnem visszafordultam a suliba, amikor észrevettem a földön, tőlem két méterre heverő ezüstösen csillogó kulcscsomómat. Nagy szerencsém volt... Egy bérházban lakom. Nem egy puccos környék. Sőt... Inkább elég lepukkadt hely. Nem szeretek itt élni. A falak kissé omladoznak, egy növény sincs a láthatáron ami feldobná az amúgy is halottnak tűnő környéket. A szomszédok barátságtalanok, szinte ki sem mozdultak. Minden zaj áthallatszott mindenhova... Az ajtónkhoz érve, már előre éreztem, hogy valami meglepetéssel várnak rám anyámék. Féltem bemenni az ajtón... Ismét kapok egy-két valami apróságot, majd a nap, ami mindenki számára különleges lenne, folytatódik tovább. Szürkén, és egyedül...

- Szia! Mi tartott ennyi ideig?-jött oda hozzám anya. - Már vagy fél órája itt szobrozunk rád várva, hogy majd meglepünk. Add neki oda, Tina!-szólt végül a húgomnak.

- Boldog szülinapot.-lépkedett oda hozzám és átadott egy virágcsokrot. Mosolyogva átvettem tőle és megköszöntem.

- Ezt pedig tőlem. Boldog születésnapot!-nyújtott felém anyám egy retikült. - A bálra vettem.-mosolygott rám.

- Anyu, mi szükségem lesz egy retikülre a bálon?-nevettem, miközben levettem magamról a pulcsimat és gondosan a székre terítettem. Na igen... Ha az előbb a bérház körülményeit említettem, szerintem a bútorainkról ne is beszéljünk... Szinte minden ősrégi volt és rozoga.

- Ha nem tetszik, visszaviszem.-vont vállat. - Inkább örülj neki.-megforgatva a szemeimet, elmosolyodtam. Tipikus anya... Alig telt el pár másodperc, de már egyedül álltam az előtérben. Nagyot sóhajtva elindultam a szobám felé. Kezdődik a magányosság! Gondoltam, de ekkor valaki nekem szegezett egy kérdést, amit már vagy négy éve nem hallottam.

- És, milyen napod volt?-szólt utánam a konyhából Tina.

- Szuper...-válaszoltam kissé lehangoltan, majd a hang irányába indultam. Belépve a konyhába, nekidőltem a konyhapultnak és néztem amint anyámmal tevékenykednek egy sütemény elkészítésével.

- Jut is eszembe... Van egy jó hírem!-itt tartott egy kínos szünetet.

- És mi az?-kezdtem kicsit izgulni. Hátha végre valami jót is hallok...

- Pénteken meglátogat Chris. -nézett rám anyám mosolyogva.

- És ezt csak most mondod?!-kérdeztem ujjongva, kiegyenesedve a pozíciómból. Nagyon szerettem a nagybátyámat. Kiskorom óta ő az egyetlen ember, akivel jól érzem magam. Viszont amikor meghallottam, hogy ismét csak egy napra marad, kissé elszomorodtam. Úti célomnak ismét a szobámat választottam. Ezúttal senki nem zavarta meg menetem. Leültem az íróasztalomhoz és bekapcsoltam a gépemet. Nagyon vártam már a pénteket. Chris, Londonba költözött, miután elkezdtem a gimnáziumot. Ami valljuk be, nem most volt... Utoljára tavaly karácsonykor láttam. Hiányzott. Nélküle olyan szürkének tűntek a mindennapok.

A húgom egy hiperaktív lélek. Életvidám és képtelen egy helyben megmaradni. Elég gyakran egymás idegeire megyünk, de a testvérek között szerintem ez nem túl meglepő.

Anyám egy gondoskodó nő. Szeretem őt. Nagyon is. De bevallom néha vannak pillanatok, amikor ki nem állhatom. Úgy kezel mintha 5 éves lennék. Mindig engedélyt kell kérnem, ha el akarok menni otthonról. Persze nem mintha annyit csavarognék... Csak a nagybátyám ment el hébe-hóba. Ő volt az egyetlen aki képes volt velem elhitetni, hogy érek annyit, mint bármely más ember. Sosem éreztem szépnek magam, és ezt mások is állíthatják. Gyakran cikiznek az alakom miatt, vagy épp akármi miatt, amiről tudják, hogy sértő a számomra. Az óvodát kihagytam, emiatt a beilleszkedő képességem se a legjobb.

Az általános iskola pedig maga volt a pokol... Elég kegyetlen iskola volt. Nem volt túl sok barátom. Sőt, a mai napig sincs egy se. Belesápadok, ha a tükörbe nézek. Nem tetszik az a lány, aki visszanéz rám. Mikor igazán szükségem lett volna valakire, senkire sem számíthattam. Talán ez az egyik oka, amiből az önkritikám árad. Meg persze mások is így gondolják...

Azt hiszem, most már túl vagyok a sablonos bemutatkozó szövegen, minden fontos adatot leírtam. Ja, és igen... A nevem Natalie Andersone.

2. Fejezet

- Jó reggelt álomszuszék! Hogy aludtál?-hallottam az édes hangot amelyre mindig is szerettem felkelni.

- Nem aludtam túl sokat.-dörzsöltem meg a szememet, majd feljebb ültem az ágyon. Egy újabb fárasztó nap az irodában egy fárasztó munkatárssal... Már a gondolattól is kiráz a hideg.

- Mióta előléptettek, azóta alig alszol, eszel, figyelsz...-nézett rám Norah, majd felkelve rögtön a szekrényhez indult. Erőt véve magamon, én is kikászálódtam az ágyból. A fürdőszoba felé vettem az irányt, kezemben az aznapra kiválasztott ruhával. Gyorsan lefürödtem, fogatmostam és magamra kaptam a ruhákat. Sietősen indultem lefelé a lépcsőn.

- Máris mész?-lépett mögém Norah. Nem mertem ránézni. Tudtam, hogy az arca csalódottságot fejez ki.

- Előbb akarok beérni, hogy munka előtt elolvassam a naplót.-álltam meg egy pillanatra, majd mély levegőt véve, folytattam utamat. Leérve a földszintre, feleségem tekintetével találtam szembe magam.

- Legalább reggelire maradj.-fogta meg a kezemet, majd bólintottam egyet. Egy reggeli a családdal, elvégre nem árthat. Rám mosolygott, majd el is tűnt a konyhában. Megkönnyebülten lélegeztem föl. De hiába... A nappaliban kiabálást hallottam, így közelebb mentem.

- Rob, azonnal add vissza a táskámat!-hallottam amint lányom, Amber éppen az öccsével folytat harcot.

- De kell belőle egy füzet, mert az enyém elveszett!-ordibált vissza dobhártyát szakító hanggal. Közéjük léptem és kezemet eléjük tártam.

- Elég legyen! Rob, add vissza neki a táskáját, és menj felöltözni. Amber, te pedig segíts anyádnak.-tekintetem hol egyik gyerekről a másikra nézett, majd megadva magukat, indultak is. Ledőltem a fotelba és arcomat a kezeimbe temettem. De nehéz az élet két ilyen gyerekkel... Már épp álltam fel, hogy induljak a munkába, mire Amber rohant mögém.

- Apu? Nem úgy volt, hogy velünk reggelizel?-rakta a kezét a vállamra.

- Adam, megígérted.-hallottam Norah hangját.

- Nem ígértem semmit.-mondtam hátra se nézve. - Késésben vagyok.-mondtam rideg hangon és már léptem is ki az ajtón.

- Már megint itthagysz! Gyere vissza és reggelizzünk úgy, mint egy normális család, kérlek.-nem adta fel a küzdelmet, de nem tehettem mást. Muszáj volt mennem.

- Sajnálom...-nyögtem ki végül, majd szálltam is be a kocsiba. Három csalódott tekintetet láttam a verandán, de mit sem törődve ezzel, már indultam is a munkahelyem felé. Út közben végig azon járt az eszem, hogy talán mégsem kellett volna csak így eljönni otthonról. De már késő volt. Megtettem. Majd ha hazaérek, bocsánatot kérek mindenért. Gondolatmenetem végére érve, már a parkolóban sétáltam. Szokásos utam a második emeletre vezetett. Ezúttal kihagytam a liftezést, és a lépcsőt választottam. A testmozgás sosem árt... A folyosón végig menve, egy jobb oldali ajtón mentem be. Igen, ez volt az én (vagyis Briannel közös) irodám. Nem volt olyan sivár, mint amilyennek képzelnék. A falak világos kéken néztek vissza rád. A szoba mindkét végében, egy-egy íróasztal állt, mögöttük egy-egy fekete, elég kényelmes székkel. Az asztalokon rendbe állított papírok voltak és persze számítógépek. Az ajtóval szemben lévő falaknál polcok sorakoztak, teli könyvekkel. Az ajtó melletti falnál pedig szekrények, bennük fontos iratokkal. Odasétáltam az én íróasztalomhoz és leraktam rá a táskámat. Előkotortam belőle a naplót, amit még reggel raktam bele, majd lassan kinyitottam.

- Na lássuk...-lapoztam az első oldalra, majd elkezdtem a történet olvasását.

***

Nos, először is szeretném megköszönni a sok kommentet, véleményt, és feliratkozást! Hihetetlenül jó érzés! :) Másodszor pedig, ez a rész kicsivel hosszabbra sikeredett. Innentől kezdve már csak hosszabbakat fogok hozni, ígérem. :) Komizni, véleményezni és feliratkozni ér!

1. Fejezet

- Adam, figyelsz? Hallo!-csapkodott a kezeivel Brian. Vele dolgoztam együtt egy irodában. Este felé járt az idő, de még világos volt. Éppen hazafelé készülődtünk.

- Ne haragudj, mond még egyszer.-fordultam felé, érdeklődést erőltetve a tekintetemre. Már 3 éve házas egy gyönyörű nővel, akit amikor csak teheti, megcsal. Nem értettem miért vannak még mindig együtt.

- Most,hogy végre figyelsz... -bizonyosodott meg róla.- Te mit mondasz otthon? Hova mész?

- Utoljára mondom el, nem megyek el veled sehova se most,se soha.-sóhajtottam fel. - Én szeretem Noraht.-álltam fel a helyemről, majd kiinvitáltam Briant. Utána mentem, majd becsuktam az ajtót.

- Nem tudod mit hagysz ki barátom. 10 év múlva, majd könyörögni fogsz a változásért.-nevetett fel, mire én csak egyre jobban siettem ki az épületből. Kiérve a parkolóba, beszívtam a friss levegő illatát. A sorok között sétálva megpillantottam egy könyvet.

- Adam, gyere már! -sürgetett tovább.

- Várj egy kicsit. -mondtam oda se figyelve, és már vettem is fel a könyvet. - Szerintem ez egy napló.

- Nagyszerű, mehetnénk?! -kezdett ideges lenni, mire odasiettem a kocsihoz és bepattantam az anyósülésre. Út közben szinte teljes volt a csend. Egyikünk se volt túl beszédes, míg végül Brian megtörte a csendet.

- Biztos nem jössz?-kérdezett rá.

- Hova? -néztem rá furcsán.

- Még mindig a ma estéről beszélünk. Figyelsz, ember?-nézett rám szinte könyörögve.

- Biztos nem megyek. haza vigyél légyszíves.-mondtam el utoljára, majd ismét az érdekes könyvre kezdtem el gondolni.

Belépve a házba, láttam, hogy már mindenki az asztalnál ül. A feleségem, Norah és a két gyerekem. Odaérve, engem is leinvitáltak maguk közé. Megbeszéltük a nap eseményeit, majd szép lassan mindenki felindult a szobájába. Éjfél felé járt az idő, mire Norahval mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Rögtön az ágyhoz indultam és a ' naplót ' kezdtem vizsgálgatni.

- A fiad megint nem takarított el maga után a fürdőszobában... -mondta mellém dőlve.

- Az jó... -próbáltam úgy válaszolni, mint aki figyelt. De valószínűleg nem sikerült...

- Még mindig Brian miatt vagy lehangolva?

- Nem, dehogy is.-mondtam, majd leraktam a kezemből a naplót.

- Adam, szedd össze magad. Kérlek...-nézett rám egy csalódott mosollyal, mire én csak felsóhajtottam.

***

Tudom, hogy ez a rész eléggé rövid lett, de nem mertem hosszút írni kezdésnek, így olyan...Bevezető feeling lett. :D Remélem tetszett, kommentelni illetve szavazni ér! :)