5. Fejezet -Első rész-

Kedves Naplóm!

Elérkezett a péntek! Chris már hajnali hatkor megérkezett. Csak úgy dübörgött a lépcső a hangos léptektől, mikor felfelé érkezett. És akkor ne is beszéljünk az ajtóról ami már így is rozoga volt... Enyhén szólva, lehet, hogy többet nem kopog az ajtókon. Mindezek után, sikerült még jobban felvernie az egész családot (bár szerintem a szomszédainkat is) amikor valami angol halandzsát üvöltött. Viszont mikor végre sikerült életbe ráznom magam, rögtön a nyakába ugrottam.

- Szia nagylány! -mondta mosolyogva, miközben visszaölelt. - De megnőttél. -kissé elpirultam megjegyzésétől, mert véleményem szerint egy centit sem nőttem. Bár ki tudja...

- Engem meg se ölelsz? -szakított minket félbe Tina, durcásan. 

- Dehogynem. -nevetett fel és már lépett is oda hozzá.

- Jönni kéne reggelizni! -kiáltott anyu a konyhából, megszakítva az ölelések hadát. 

- Én visszamegyek aludni. -dörzsölgette a szemeit Tina. - Még korán van nekem. -mondta elhaló hangon, majd visszacsoszogott a szobájába. Az asztalnál ülve, elkezdtem kérdezgetni Christ Londonról. Elmesélte, hogy milyen zajos és nyugtalan. Majd miután ezt túlzottan lerészletezte, végre elkezdett valami bővebbent is mesélni. A mondandójából legjobban a Big Ben és a London Eye fogott meg. Eszméletlen volt ahogy beleéléssel leírta minden egyes részletét. A fények, a magasság, az a túltengő szépség és a hirtelen időjárás változás ami képes a hangulatot jobbá- vagy rosszabbá tenni. Reggeli után bementünk a nappaliba és ott folytattuk a beszélgetést. Időközben Tina is lejött, és elkezdett egy több mint száz éves zongorán játszani. Nem mintha valami nagy tehetség lenne. Sőt... Kicsit idegesítő, hiába a húgom. Majd nem tudom, hogy ez az idegesítő zaj, vagy más volt az oka, de anyám bedilizett, vagy valami más, de egyszer csak elkezdett kiabálni velem.

- Natalie, menj iskolába. Most! -mondta erőteljes hangon.

- Még csak hét óra. Ráérek. -mondtam nyugodt hangnemmel, hátha ezzel kicsit sikerül lecsillapítanom idegeit.

- Már megint szemtelen vagy! Szégyelld magad! Hogy lehet valaki ennyire... -innentől kezdve túlkiabált minden zajt. Én csak kérdőn néztem Chrisre, hogy most meg mi a baja. Tíz percen keresztül hallgattuk, ahogy korhol engem. Még a kanapé is beleremegett amiben ültünk. Pedig szinte ez volt az egyetlen bútor amire nem lehetett azt mondani, hogy rozoga. Aztán Chris megunta és közbeszólt.

- Állj le! Öt perc és elindul az iskolába, ne legyél vele ennyire goromba. Előbb nézz magadba... -ezután anyu már nem veszekedett velem. Amikor végre azt hittük, hogy elmúlt a veszély, Chrisnek támadt. Ismét zengeni kezdett az egész bérház, majd mikor megunta, elment a húgommal együtt. Ezek után néma csönd lett. 

- Nem értem, hogy mi baja van velem. -törtem meg a csöndet, ami kezdett kínossá válni. 

- Csak fáradt, és kicsit nyűgös. Nyugalom. -ölelt magához, mire én az ölelésébe borultam. Hiányzott ez már. A szeretet érzete. - Na, és a sulival mi a helyzet? -nézett rám komolyan. 

- Semmi. Ugyan olyan mint eddig... -nevettem fel keserűen, majd lenéztem a kezeimre. Észre se vettem, hogy a kezeimet tördelem...

- Még mindig gonoszak veled? -hallottam a hangjában az aggodalmat, majd felállt mellőlem és az ablak elésétált. Mintha elmerült volna a gondolataiban.

- Annyira már nem vészes mint tavaly. -mondtam nem túl meggyőzően, majd rávigyorogtam. 

- Ne segítsek? -fordult felém egy mosolyt erőltetve arcára. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy felesleges. Elvégre azon nem tud segíteni, hogy az alakom miatt szívatnak... Szerintem rájött gondolat menetemre, mert elnevette magát.

- Edzeni fogsz! -jelentette ki magabiztosan, mire én ellenkezni kezdtem. - Csak ígérd meg, hogy próbálkozni fogsz! Többre vagy képes mint gondolnád. -mondta komolyan. Elgondolkoztam a szavain. Igaza lehetett, elvégre még sosem próbáltam. Vagyis de, csak nem sok sikerrel...

- Köszönöm. -mondtam, mire felálltam és odasiettem hozzá. A nyakába borultam és nem igazán volt kedvem elengedni. 

Teljesen megváltozott a világnézetem. Nem akarok így élni tovább, és ezen változtatni fogok! Lehet, hogy tényleg igaza van. Képes vagyok rá, de lehet, hogy nem. Meg kell próbálnom. És én megígértem, hogy megpróbálom. Lehet, hogy az élet nem ilyen könnyű, hogy egyik napról a másikra minden rendbe jöhet, de sose szabad feladni! És én nem fogom. Ígérem...

- Na és most nyomás a suliba! -veregetett vállon Chris, mire szemet forgatva felkaptam a tancuccaimat és útnak indultam.

Az iskola felé sétálva, belemélyedtem a gondolataimba. Ami sajnos kihatott a lépteimre, így átlépve a kaput, már becsöngettek... Utoljára beszívtam a friss levegőt, és erőt merítettem belőle a mai naphoz, mivel minden napom szekálásokkal kezdődik ebben az épületben. Szerencsémre pont az igazgató jött velem szembe...

- Natalie Andersone? -lépett közvetlen elém. Köpni nyelni nem tudtam hirtelen. A gondolataim is megszüntek létezni.

- Igen, Mr. Welsh. -pislogtam rá, mire rám mosolygott biztatólag. 

- Az édesapja elkérte a mai nap az iskolából. -mondta, mire én azt hittem itt helyben összeesek. Apámmal már jó ideje nem tartom a kapcsolatot. - Azt üzente várja meg itt a kapunál. További szép napot. -mondta, majd minden további nélkül elment mellettem. Nem értettem a helyzetet. Nekidőltem a kapunak, majd gondolkozni kezdtem. 

- Hogy tetszett az apa szerep? -hallottam egy rekedtes hangot, mire felnéztem. - Szerintem remekül beadtam egy harminc - negyven év körüli pasit. De tényleg úgy néznék ki külsőleg? -mutatott magára az apámat eljátszó személy.

- Te... Te vagy az a folyosós srác! -egyenesedtem ki, ami nem igazán volt jó ötlet, ugyanis miniméterek választottak el minket egymástól.

- Harry Styles. -javított ki, alig halhatóan. Hirtelen megakadt a lélegzetem, és mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Nem értettem magamat. Sose volt még ilyen érzésem... Bár tetszett, de az agyam azt diktálta, hogy el kell tolnom magamtól. És így is tettem. 

- Sajnálom, én... -idegességemben a hajamba túrtam, majd erőt véve magamon, felnéztem a szemébe. - Mit akarsz tőlem? -kérdeztem nagyot pislogva, majd összekulcsoltam a kezeimet.

- Csak jobban megismerni. Már az is bűn? -nevette el magát, majd a kezem után nyúlt, amit automatikusan elhúztam. Nem hagyta annyiba, ismét megtette, de ezek után is elhúztam. - Nem hagyod magad egy könnyen. -rám mosolygott, úgy, hogy egy kicsit megijedtem. Nem maradt lépési lehetőségem. Nekilökött a kapunak és elém állt. Nem tudtam ellökni. Elém állt és a kezeit a fejem mellé támasztotta. 

- Harry, engedj el... -mondtam félve. Nem mertem ránézni, így jobbra döntöttem a fejemet és a tájat kémleltem. A fák levelei kezdtek zöldülni, pedig még csak a tavasz elején jártunk. A gyenge szél, kissé megcsapta őket, a földön így odébb söpörve a már lehullott darabokat. Egy részen, a járda mellett, zöld fű volt. Irigyeltem ezt a tájat. Egy bérházban nem ezt látod ha kinézel az ablakon... Odébb vittem a tekintetemet, és egy embert fedeztem fel. Távolabb állt, de minket nézett. Nagyot nyeltem, majd visszanéztem az előttem álló fiúra.

- Harry. -mondtam elhaló hangon. - Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy ezt más is lássa. -vettem egy mély levegőt, majd a kezemmel a személy felé mutattam. Rögtön hátrébb lépett pár centit.

- Ezt el sem hiszem! Natalie, te vagy az?! -kérdezte a személy felénk rohanva. (...)

4. Fejezet

Kedves naplóm!

A környék egyik legjobb iskolájába járok. Habár az emberek ott sem különbek, mint máshol. Ugyan olyan kegyetlenek és gonoszak. Nem előítéletből mondom, hanem tapasztalatból... Egyik legnagyobb ellenségem, Karen Cure, szintén ebbe az iskolába járt. Régen jóba voltunk, aztán jött egy új lány, Holly Strumb. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ő lett Karen új barátnője. Mindenhová követi, azt teszi amit Karen mond, és még csak észre sem veszi, hogy kihasználja. 

A következő ellenségem Jim Barchs. Karen barátja. Újabban vele kezdett el járni. A srác nagyon menő, mindenki oda van érte, pedig egy tuskó. Szinte mindenkit gúnyos megjegyzésekkel illet, főleg engem. Így volt ez a minap is. 

Az ebédlőben ültem, és fogyasztottam az aznapi ebédet - ami megjegyzem borzasztó, állítólag valami hús féle volt, de én valami egész másnak néztem - és néztem a falakat. Ápolt volt, mint ahogyan az egész iskola. Halvány kékes tapéta szerű fal volt, alul némi csempével díszítve. Az asztalok és székek, kiváló állapotban voltak, a színük passzolt egymáshoz, majd egyszer csak arra ébredtem, hogy a banda felém áll és elkezdenek kibeszélni. Persze ügyet sem vetve rájuk, próbáltam lenyomni a torkomon azt az izét, amit ebédnek nevezek. Jó ez az iskola, leszámítva a közösséget, és a konyhás nő is tanulhatna valamit a főzésről... De miután megebédeltem, nem volt mit tennem. Fel kellett állnom...

- Hé, Andersone! Nekem toltad a széked.-mondta mérgesen a maga nyafogós hangján Karen.

- Bocs, nem direkt volt.-próbáltam lezárttá tenni a témát, mintha nem is érdekelt volna.

- Valami bajod van?!-üvöltött rám Jim. Kissé összerezzentem a hangjától. Félelmet keltett bennem.

- Holly -jelzett biccentéssel Karen. - Adj neki!-mondta szinte kiabálva, mire éreztem, hogy ismét nem túl jóban fogok részesülni.

- Nem lökdösődünk, tanuld meg, kislány! -visította Holly, miközben erőteljesen meglökött. Mindenki rajtam röhögött, ahogy nekiestem a falnak. Borzasztó érzés volt...

- Velem ne packázz. -sziszegte Karen elém lépve. Valamiért nagyon pipa volt rám...

- Na pá.-mondta flegmán, majd elviharoztak. 

Az ebédlőben rendezett jelenet után, rohanni kezdtem a szekrényemhez a tancuccaimért. Persze, hogy addigra már becsöngettek, mire odaértem. De balszerencsémre nem én voltam az egyetlen a folyosón.

- Őőő... -próbált kommunikálást kezdeményezni, mire szokásosan összerezzentem. - Láttam az ebédlős jelenetet. Nem volt semmi, egész jól bírtad.-mondta rekedtes hangján, majd rám mosolygott. Nagyot pislogtam. Az első ember a suliban aki nem azért szól hozzám, hogy bántson.

- Hát, köszönöm. Azt hiszem... -mondtam kissé félénken. - Te nem mész órára? -néztem rá furcsán. Elég ráérősen álldogált ott.

- Áh, dehogy!-nevetett, amitől kissé elmosolyodtam, mire a kezemet a szám elé kaptam. -Már nem ide járok. -mondta továbbra is mosolyogva. Előjöttek a gödröcskéi, amit rögtön meg is láttam. Feljebb nézve, láttam a csillogó zöld szemét, a barna, göndör haját. Majd az álmodozást elűzve, megráztam a fejem és elvettem a kezemet a szám elől.

- Értem. Hát, nekem viszont mennem kell...-zártam rövidre a témát. - Szia. -halványan rá mosolyogtam, majd tovább is indultam... Volna, ha hirtelen nem áll elém, olyan közel, hogy a nyakamon érezzem a leheletét. Kirázott a hideg.

- Harry Styles. -suttogta a fülembe. - Még találkozunk. -lépett hátrébb, majd féloldalasan rám mosolygott. Ismét mertem levegőt venni, majd elindultam a terem felé.

Mikor beértem az órára, minden szempár rám szegeződött. Eléggé kínos volt, de aztán hála Istennek, a tanár elkezdte a mondókáját...

- Nagyon fontos, hogy a második félévben is ugyan olyan jól teljesítsetek! -mondta a tanár kissé hangosan, hogy mindenki tisztán hallja. Igen, ez a tanár volt az osztály főnököm. Egy ötvenes éveiben járó, kedves hölgy. - Sőt, jobban. A sikeres tanulás érdekében, úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha páronként készülnétek fel. -itt szünetet tartott. Mindenki lélegzet visszafojtva várta a továbbiakat, majd mikor tanárnőnk látta, hogy senkinek sincs kérdése, folytatta.

- A párokat én állítom össze, és azt is, hogy miből készüljetek. -mondta teljesen komolyan, mintha az életünket határozná meg. Én csak csendben ültem, és hallgattam, hogy végre Mrs. Burton megmondja, hogy ki lesz az én társam. Valószínűleg megint valami Karen félét kapok a nyakamra...

- Natalie Andersone és Niall Horan. Az evolúció. -nézett fel a papírjáról, egyenesen ránk. Milyest, ezt kimondta, megállt az ereimben a vér. Nem akartam elhinni amit hallottam. Niall előttem két padnyira ült, én persze leghátul, egyedül. Tekintetünk találkozott, ahogy egymásra pillantottunk. De persze Karennek Mrs. Burton szavai nem túlzottan tetszettek.

- Mrs. Burton! Kérem! Itt valami tévedés lehet... Nem úgy volt, hogy én leszek Niallel? -háborodott fel. Nagyot nyeltem. Már előre tudtam, hogy amint a tanár kiteszi a lábát a teremből, Karen nekem esik.

- Kisasszony, én már akkor is megmondtam magának, hogy semmi sem biztos! -mondta ki türelmesen a válaszát. Niall volt a legmenőbb srác az egész iskolában. Még Jim előtt is, habár nem ismertem, de valahogy ő másnak tűnt mint a többi srác.

Az óra hamarosan véget ért, és szinte mindenki kisietett a teremből. Persze én maradtam legutoljára. Éppen a cuccaimat szedtem össze a padról, mire valaki megkocogtatta a vállamat.

- Hé. -hallottam magam mögött a hangot, mire nagyot ugorva, megfordultam és a kezemet a szívemhez kaptam.

- Jézus... -mondtam kapkodva a levegőt, majd lassan megnyugodtam.

- Ha tudom, hogy ennyire ijedős vagy, máskor nem így próbálkozok. -nevette el magát, mire alig láthatóan megforgattam a szemeimet, majd visszafordulva a padhoz, felkaptam a cuccaimat. 

- Sajnálom, hogy ennyire kiszúrnak veled. -mondta, amikor épp indultam volna ki a teremből.

- Nem érdekes, ne sajnáld. -hadartam el ezt a négy szót, majd magamhoz szorítva a könyveimet néztem a szemébe. Kék volt. Nyugalmat és biztonságot sugárzott. Továbbra sem állt el előlem. 

- Nézd, Niall. Nem tudom mit szeretnél tőlem, de vagy mond el, vagy pedig hagyd, hogy kilépjek a folyosóra és minél hamarabb haza meneküljek. -mondtam kissé idegesen, a mondat végét alig hallhatóan. Lenéztem a földre és a parkettát kezdtem el kémlelni. Hirtelen megtetszett a halvány barna színe. 

- Négy éve veled járok egy iskolába. Sőt, egy osztályba! Mindig csak azt figyeltem meg, hogy visszahúzódsz a társaság elől, de mégis kitűnsz a tömegből. Mindig bántottak téged, de én nem akarlak. És most, hogy végre esélyem lett beszélgetésbe enyeledni veled... -vett egy mély levegőt, majd halkabban folytatta. - Lenne kedved eljönni velem a bálba? -felkaptam rá a tekintetemet, ami olyan hirtelenre sikeredett, hogy kiejtettem a kezemből a könyveket.

- Én... Nem tudom. Nem vagyok oda valósi... -nyeltem egy nagyot. - De szívesen elmennék veled. 

3. Fejezet

Kedves Naplóm!

Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom, ezért komolyan fontolóra vettem, hogy örökbe fogadok egyet, de aztán felébredtem az álom világomból, hisz a főbérlő úgysem engedné. Különben is, ajándék képpen, már vettem magamnak egy naplót. Előre tudtam, hogy a családom használhatatlan ajándékokkal fog megajándékozni. Szóval, így vettem magamnak olyas valamit, aminek örültem. A kapunál vagy tíz percig kerestem a kulcsomat. Őszintén, semmi kedvem nem volt most hazajönni. Már majdnem visszafordultam a suliba, amikor észrevettem a földön, tőlem két méterre heverő ezüstösen csillogó kulcscsomómat. Nagy szerencsém volt... Egy bérházban lakom. Nem egy puccos környék. Sőt... Inkább elég lepukkadt hely. Nem szeretek itt élni. A falak kissé omladoznak, egy növény sincs a láthatáron ami feldobná az amúgy is halottnak tűnő környéket. A szomszédok barátságtalanok, szinte ki sem mozdultak. Minden zaj áthallatszott mindenhova... Az ajtónkhoz érve, már előre éreztem, hogy valami meglepetéssel várnak rám anyámék. Féltem bemenni az ajtón... Ismét kapok egy-két valami apróságot, majd a nap, ami mindenki számára különleges lenne, folytatódik tovább. Szürkén, és egyedül...

- Szia! Mi tartott ennyi ideig?-jött oda hozzám anya. - Már vagy fél órája itt szobrozunk rád várva, hogy majd meglepünk. Add neki oda, Tina!-szólt végül a húgomnak.

- Boldog szülinapot.-lépkedett oda hozzám és átadott egy virágcsokrot. Mosolyogva átvettem tőle és megköszöntem.

- Ezt pedig tőlem. Boldog születésnapot!-nyújtott felém anyám egy retikült. - A bálra vettem.-mosolygott rám.

- Anyu, mi szükségem lesz egy retikülre a bálon?-nevettem, miközben levettem magamról a pulcsimat és gondosan a székre terítettem. Na igen... Ha az előbb a bérház körülményeit említettem, szerintem a bútorainkról ne is beszéljünk... Szinte minden ősrégi volt és rozoga.

- Ha nem tetszik, visszaviszem.-vont vállat. - Inkább örülj neki.-megforgatva a szemeimet, elmosolyodtam. Tipikus anya... Alig telt el pár másodperc, de már egyedül álltam az előtérben. Nagyot sóhajtva elindultam a szobám felé. Kezdődik a magányosság! Gondoltam, de ekkor valaki nekem szegezett egy kérdést, amit már vagy négy éve nem hallottam.

- És, milyen napod volt?-szólt utánam a konyhából Tina.

- Szuper...-válaszoltam kissé lehangoltan, majd a hang irányába indultam. Belépve a konyhába, nekidőltem a konyhapultnak és néztem amint anyámmal tevékenykednek egy sütemény elkészítésével.

- Jut is eszembe... Van egy jó hírem!-itt tartott egy kínos szünetet.

- És mi az?-kezdtem kicsit izgulni. Hátha végre valami jót is hallok...

- Pénteken meglátogat Chris. -nézett rám anyám mosolyogva.

- És ezt csak most mondod?!-kérdeztem ujjongva, kiegyenesedve a pozíciómból. Nagyon szerettem a nagybátyámat. Kiskorom óta ő az egyetlen ember, akivel jól érzem magam. Viszont amikor meghallottam, hogy ismét csak egy napra marad, kissé elszomorodtam. Úti célomnak ismét a szobámat választottam. Ezúttal senki nem zavarta meg menetem. Leültem az íróasztalomhoz és bekapcsoltam a gépemet. Nagyon vártam már a pénteket. Chris, Londonba költözött, miután elkezdtem a gimnáziumot. Ami valljuk be, nem most volt... Utoljára tavaly karácsonykor láttam. Hiányzott. Nélküle olyan szürkének tűntek a mindennapok.

A húgom egy hiperaktív lélek. Életvidám és képtelen egy helyben megmaradni. Elég gyakran egymás idegeire megyünk, de a testvérek között szerintem ez nem túl meglepő.

Anyám egy gondoskodó nő. Szeretem őt. Nagyon is. De bevallom néha vannak pillanatok, amikor ki nem állhatom. Úgy kezel mintha 5 éves lennék. Mindig engedélyt kell kérnem, ha el akarok menni otthonról. Persze nem mintha annyit csavarognék... Csak a nagybátyám ment el hébe-hóba. Ő volt az egyetlen aki képes volt velem elhitetni, hogy érek annyit, mint bármely más ember. Sosem éreztem szépnek magam, és ezt mások is állíthatják. Gyakran cikiznek az alakom miatt, vagy épp akármi miatt, amiről tudják, hogy sértő a számomra. Az óvodát kihagytam, emiatt a beilleszkedő képességem se a legjobb.

Az általános iskola pedig maga volt a pokol... Elég kegyetlen iskola volt. Nem volt túl sok barátom. Sőt, a mai napig sincs egy se. Belesápadok, ha a tükörbe nézek. Nem tetszik az a lány, aki visszanéz rám. Mikor igazán szükségem lett volna valakire, senkire sem számíthattam. Talán ez az egyik oka, amiből az önkritikám árad. Meg persze mások is így gondolják...

Azt hiszem, most már túl vagyok a sablonos bemutatkozó szövegen, minden fontos adatot leírtam. Ja, és igen... A nevem Natalie Andersone.

2. Fejezet

- Jó reggelt álomszuszék! Hogy aludtál?-hallottam az édes hangot amelyre mindig is szerettem felkelni.

- Nem aludtam túl sokat.-dörzsöltem meg a szememet, majd feljebb ültem az ágyon. Egy újabb fárasztó nap az irodában egy fárasztó munkatárssal... Már a gondolattól is kiráz a hideg.

- Mióta előléptettek, azóta alig alszol, eszel, figyelsz...-nézett rám Norah, majd felkelve rögtön a szekrényhez indult. Erőt véve magamon, én is kikászálódtam az ágyból. A fürdőszoba felé vettem az irányt, kezemben az aznapra kiválasztott ruhával. Gyorsan lefürödtem, fogatmostam és magamra kaptam a ruhákat. Sietősen indultem lefelé a lépcsőn.

- Máris mész?-lépett mögém Norah. Nem mertem ránézni. Tudtam, hogy az arca csalódottságot fejez ki.

- Előbb akarok beérni, hogy munka előtt elolvassam a naplót.-álltam meg egy pillanatra, majd mély levegőt véve, folytattam utamat. Leérve a földszintre, feleségem tekintetével találtam szembe magam.

- Legalább reggelire maradj.-fogta meg a kezemet, majd bólintottam egyet. Egy reggeli a családdal, elvégre nem árthat. Rám mosolygott, majd el is tűnt a konyhában. Megkönnyebülten lélegeztem föl. De hiába... A nappaliban kiabálást hallottam, így közelebb mentem.

- Rob, azonnal add vissza a táskámat!-hallottam amint lányom, Amber éppen az öccsével folytat harcot.

- De kell belőle egy füzet, mert az enyém elveszett!-ordibált vissza dobhártyát szakító hanggal. Közéjük léptem és kezemet eléjük tártam.

- Elég legyen! Rob, add vissza neki a táskáját, és menj felöltözni. Amber, te pedig segíts anyádnak.-tekintetem hol egyik gyerekről a másikra nézett, majd megadva magukat, indultak is. Ledőltem a fotelba és arcomat a kezeimbe temettem. De nehéz az élet két ilyen gyerekkel... Már épp álltam fel, hogy induljak a munkába, mire Amber rohant mögém.

- Apu? Nem úgy volt, hogy velünk reggelizel?-rakta a kezét a vállamra.

- Adam, megígérted.-hallottam Norah hangját.

- Nem ígértem semmit.-mondtam hátra se nézve. - Késésben vagyok.-mondtam rideg hangon és már léptem is ki az ajtón.

- Már megint itthagysz! Gyere vissza és reggelizzünk úgy, mint egy normális család, kérlek.-nem adta fel a küzdelmet, de nem tehettem mást. Muszáj volt mennem.

- Sajnálom...-nyögtem ki végül, majd szálltam is be a kocsiba. Három csalódott tekintetet láttam a verandán, de mit sem törődve ezzel, már indultam is a munkahelyem felé. Út közben végig azon járt az eszem, hogy talán mégsem kellett volna csak így eljönni otthonról. De már késő volt. Megtettem. Majd ha hazaérek, bocsánatot kérek mindenért. Gondolatmenetem végére érve, már a parkolóban sétáltam. Szokásos utam a második emeletre vezetett. Ezúttal kihagytam a liftezést, és a lépcsőt választottam. A testmozgás sosem árt... A folyosón végig menve, egy jobb oldali ajtón mentem be. Igen, ez volt az én (vagyis Briannel közös) irodám. Nem volt olyan sivár, mint amilyennek képzelnék. A falak világos kéken néztek vissza rád. A szoba mindkét végében, egy-egy íróasztal állt, mögöttük egy-egy fekete, elég kényelmes székkel. Az asztalokon rendbe állított papírok voltak és persze számítógépek. Az ajtóval szemben lévő falaknál polcok sorakoztak, teli könyvekkel. Az ajtó melletti falnál pedig szekrények, bennük fontos iratokkal. Odasétáltam az én íróasztalomhoz és leraktam rá a táskámat. Előkotortam belőle a naplót, amit még reggel raktam bele, majd lassan kinyitottam.

- Na lássuk...-lapoztam az első oldalra, majd elkezdtem a történet olvasását.

***

Nos, először is szeretném megköszönni a sok kommentet, véleményt, és feliratkozást! Hihetetlenül jó érzés! :) Másodszor pedig, ez a rész kicsivel hosszabbra sikeredett. Innentől kezdve már csak hosszabbakat fogok hozni, ígérem. :) Komizni, véleményezni és feliratkozni ér!

1. Fejezet

- Adam, figyelsz? Hallo!-csapkodott a kezeivel Brian. Vele dolgoztam együtt egy irodában. Este felé járt az idő, de még világos volt. Éppen hazafelé készülődtünk.

- Ne haragudj, mond még egyszer.-fordultam felé, érdeklődést erőltetve a tekintetemre. Már 3 éve házas egy gyönyörű nővel, akit amikor csak teheti, megcsal. Nem értettem miért vannak még mindig együtt.

- Most,hogy végre figyelsz... -bizonyosodott meg róla.- Te mit mondasz otthon? Hova mész?

- Utoljára mondom el, nem megyek el veled sehova se most,se soha.-sóhajtottam fel. - Én szeretem Noraht.-álltam fel a helyemről, majd kiinvitáltam Briant. Utána mentem, majd becsuktam az ajtót.

- Nem tudod mit hagysz ki barátom. 10 év múlva, majd könyörögni fogsz a változásért.-nevetett fel, mire én csak egyre jobban siettem ki az épületből. Kiérve a parkolóba, beszívtam a friss levegő illatát. A sorok között sétálva megpillantottam egy könyvet.

- Adam, gyere már! -sürgetett tovább.

- Várj egy kicsit. -mondtam oda se figyelve, és már vettem is fel a könyvet. - Szerintem ez egy napló.

- Nagyszerű, mehetnénk?! -kezdett ideges lenni, mire odasiettem a kocsihoz és bepattantam az anyósülésre. Út közben szinte teljes volt a csend. Egyikünk se volt túl beszédes, míg végül Brian megtörte a csendet.

- Biztos nem jössz?-kérdezett rá.

- Hova? -néztem rá furcsán.

- Még mindig a ma estéről beszélünk. Figyelsz, ember?-nézett rám szinte könyörögve.

- Biztos nem megyek. haza vigyél légyszíves.-mondtam el utoljára, majd ismét az érdekes könyvre kezdtem el gondolni.

Belépve a házba, láttam, hogy már mindenki az asztalnál ül. A feleségem, Norah és a két gyerekem. Odaérve, engem is leinvitáltak maguk közé. Megbeszéltük a nap eseményeit, majd szép lassan mindenki felindult a szobájába. Éjfél felé járt az idő, mire Norahval mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Rögtön az ágyhoz indultam és a ' naplót ' kezdtem vizsgálgatni.

- A fiad megint nem takarított el maga után a fürdőszobában... -mondta mellém dőlve.

- Az jó... -próbáltam úgy válaszolni, mint aki figyelt. De valószínűleg nem sikerült...

- Még mindig Brian miatt vagy lehangolva?

- Nem, dehogy is.-mondtam, majd leraktam a kezemből a naplót.

- Adam, szedd össze magad. Kérlek...-nézett rám egy csalódott mosollyal, mire én csak felsóhajtottam.

***

Tudom, hogy ez a rész eléggé rövid lett, de nem mertem hosszút írni kezdésnek, így olyan...Bevezető feeling lett. :D Remélem tetszett, kommentelni illetve szavazni ér! :)