15. Fejezet

*Adam szemszöge*

A mai napon rájöttem, hogy talán nem kéne többet a napló olvasásába merülnöm... El is magyarázom miért.
Ma végre a családdal akartam némi programot csinálni, ha már eddig az én hibámból nem voltunk együtt. De mindkét gyerekem bezárkózott a szobába amint felhoztam az ötletet. Most Norah vette át a szerepemet. Reggeli óta csak a könyv fölött ül és egy lapra írja ki a szavakat, amelyeket nagy nehezen megfejt.

Nagyot sóhajtottam. Vasárnap van. Nincs semmi dolgom, még az irodába se kell bemennem. Most amikor én ráérek, senki más nem hajlandó szóba állni velem. Mikor erre gondoltam, hirtelen a lányom rohant le az emeletről, és Norah szeme elé csapott az asztalra.

- Dobjátok ki a szemétbe végre ezt a vackot, vagy esküszöm, hogy kimegyek a kertbe és darabokra égetem! -kezdett el kiabálni. - Szétszakad a családunk, vegyétek már észre... -nézett a szemembe csalódottan, mire én csak kérdőn néztem vissza rá.

- Ez nem így van, drágám. -kezdett magyarázkodásba az anyja.

- De nagyon is így van! Nem hiszem el, hogy a régi, békés és szép, nyugalmas és csendes életünkből ennyi maradt! Ahhj! -fújtatott egyet, majd már rohant is vissza az emeletre. Nők. Kiismerhetetlen mind.

Norahra pillantottam, aki megforgatta a szemét, majd ismét írogatni kezdett. Végre valami ami mind a kettőnket le tud kötni.

- Ezt nem hiszem el! Minden egyes szóval nagyobb késztetést érzek arra, hogy előröl kezdjem el olvasni. Annyi érzés van ezekben a sorokban, hogy szinte már lehetetlen. -felnézett rám, mire halvány mosoly jelent meg az arcán. -Adam, te jó ember vagy. -felállt, kezébe vette a lapot amire eddig írogatott, majd elém állt. - De innentől képtelen vagyok neked segíteni. Én ebbe nem keveredek bele... -kezembe nyomta a lapot, majd kisietett a bejárati ajtón.

- Norah! -üvöltöttem utána, de csak egy ajtó csapódás volt a válasz.

"Kedves Naplóm! A tegnapi veszekedés óta szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Állandóan könnyes a szemem, Harry pedig folyton azt hiszi meg akarom ölni magam. Ez hülyeség! Nekem haza kell mennem. Nem találhatja ki azt, hogy Niall meglopott és meg akart ölni. Mire jó ez neki? Ennek semmi értelme. Haza kell mennem, és ez a végleges döntésem."

- Manhattan, Empire Str. 78 -olvastam fel a lap hátulján álló címet. - Ide el kell mennem. -emeltem fel a fejemet, majd a lapot zsebre vágva, azonnal a kocsihoz siettem. Mi lehet ez a cím?

Már fél órája úton voltam, közel a cél. Már csak be kell fordulni öt utcánál és célba érek. Nem tudtam mire számítsak. A végállomás egy átlagos ház. Egy átlagos ház? Nagy. Mégis olyan érzést kelt, mintha magányos lenne.

Mély levegőt vettem, majd összeszedtem az erőmet és a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Csengetni kezdtem. Semmi. Egy perce semmi, újrapróbáltam, mire az ajtó nagy nyikorgással elém tárult.

- Mit akarsz?! -förmedt rám egy idős úr végigmérve engem.

- Én csak... Ne haragudjon, lehet, hogy téves helyen járok, csak...

- Harry Styles, jó helyen jár, már nem dolgozom, mást nem tudok ajánlani. Más? -darálta le a szavakat egymás után, mintha évek óta ezt a pár sort gyakorolná egy hintaszékben ülve. Valami mégis megfogott.

- Nem, ez lehetetlen. -néztem rá kikerekedett szemekkel. - Harry Styles? Maga Natalie Andersone... Ő is itt van? -kezdtem el izgatott lenni, mire az öreg ember szemei üregesek lettek, majd mindene megremegett.

- Ő már... -rázta meg a fejét. - Elhunyt. -sóhajtott fel, majd rám emelte öreges tekintetét, amiben könnyek gyűltek ez idő alatt. -Honnan ismeri őt?

- Nálam van a naplója, a földön találtam az épület mellett ahol dolgozom. -nem láttam még idős embert sírni, de valószínűleg többé nem is fogok. Ott állt előttem, valószínűleg a 80-as éveiben járó idős ember, aki kezével próbálta elrejteni hulló könnyeit.

- Nem kérem, hogy adja vissza. Nem kérdem, hogyan talált meg. Nem kérek semmit. Csak azt, hogy őrizze meg a titkot és vigyázzon arra akit szeret. -mondta elérzékenyülve, majd pillanatokra eltűnve az ajtó mögött, egy könyvet nyomott a kezembe. -Ez valószínűleg olvashatóbb lesz. Reméltem, hogy egyszer eljön az idő. -mondta, majd kulcsra zárta a szemem előtt az ajtót.

Nem volt más választásom. Beültem a kocsiba, és kinyitottam az új szerzeményt aminek az elején egy Sose add fel a reményt cím állt... "Kedves Naplóm! Nem is tudom már hol tartottam. De valahogy biztonságban érzem magam itthon..."