16. Fejezet

Kedves Naplóm!

Végre hazatértem! Ennyi veszekedést már nem tudtam elviselni, így jobbnak láttam, ha fogok egy taxit, és bár drága áron, de hazajövök.

Furcsa volt a régi, koszos, leomlott bérház előtt állni. Mintha évek óta nem jártam volna itt. De hát, ezt teszi az emberrel egy kis kalandozás.

Mély levegőt vettem, aztán megindultam befele. Nehezemre esett átlépni a küszöbön miután lenyomtam a kilincset. Az ajtó nagy nyikorgással kitárult előttem, majd előre vetettem magamat. Megszokásból a konyhába indultam, de nem volt ott senki. Tovább indultam Tina szobájába. Ott sem volt senki. Furcsa előérzetem támadt.

- Anya? -kiáltottam el magamat. Mintha visszhangzott volna az egész lakás. Ilyet sose éreztem még. Összehúztam a szemöldökömet, majd a szobámhoz indultam. Ez volt az egyetlen ajtó ami zárva volt.

- Tina? -kérdeztem félénken, mintha minden bátorságom elszállt volna. A hideg is kirázott amikor a kezemet az ajtómra raktam. Megráztam a fejemet, majd hirtelen a másik irányba indultam el. Senki sem volt itthon. Senki. De az ajtó mégis nyitva volt. Minden nyitva volt, kivéve az én szobámat... Futásnak eredtem, de a bérház előtt meglepő látvány fogadott.

- Kezeket fel! -ordították rám azonnal. Zsaruk, zsaruk voltak mindenhol... Semmit nem értettem. Tettem amit mondtak. - Maradjon ott! -kiabálták tovább. A szívverésem felgyorsult. Már semmit sem értettem. Három ember odajött hozzám és végigtapogatták mindenemet. Majd jeleztek több embernek, hogy jöjjenek.

Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam mi történik, nem tudom mit csinálhattam.

- Natalie Andersone? -kérdezte az egyik a szemembe nézve. Nagyot nyeltem, majd lassan, átgondolva minden mozdulatomat, bólintottam egyet. Hirtelen átkarolt, majd a kocsi felé vezetett, viszonylag gyors tempóban.

- Ott van! -kiáltotta el magát, egy viszonylag távolabb álló személy, mire a mellettem álló elengedett, és egy futó alak után iramodott. Sokáig néztem előre. Sötétedett már, és a szemem is könnyes volt. Majd hirtelen az árny, amit néztem, kirajzolódott előttem a messzeségben.

- Harry! -kaptam a szám elé a kezemet. Az egyik zsaru azonnal megtorpant és utánam rohant. Egy helyben maradtam, de immár leguggolva. Elsírtam magamat.

- Jogában áll hallgatni, és minden amit mond, felhasználható ön ellen! -darálta le a szavakat az alak, aki elém ért és felrángatott a földről, be a kocsiba. - Jason vagyok. Legalább ennyit tudjon. -mondta beszállva a kormány elé. Azonnal gázt adott és elindultunk valamerre.

Nem tellett sok időbe, mire rájöttem, hogy a kihallgató terembe ráncigálnak. Viszonylag egy tágas szoba volt. Középen egy asztallal, annak két végén pedig egy-egy székkel. Jason egy takarót nyújtott felém, majd elhelyezkedett az egyik székben, majd kezével jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.

Tettem amit mondott. Semmi értelme nem volt ellenkezni, bár azt sem tudtam mit tehettem.

-  Mit keresett abban az épületben? -kérdezte ridegen, végig a szemembe nézve. Semmit sem válaszoltam, csak álltam a tekintetét, mire ledobtam a kezemben lévő takarót a földre. - Hát legyen, játszhatunk így is. Honnan ismerte azt az alakot, aki elrohant a rendőrség elől? -tette fel az újabb idegesítő kérdését, de én ezúttal sem válaszoltam.

Egy tengernyi kérdéssorozat után, kezdte feladni a türelmét, a kedves kollega. Semmire sem válaszoltam. Elvégre ő mondta, hogy jogomban áll hallgatni.

- Na jó... -fújta ki szép lassan a levegőt, majd mosolyt erőltetett magára. - Elmehetsz. -meglepődtem. Már vagy két órája itt ültem, és most csak így elenged? Érdekes fordulat. Majd egy újabb! Amint felálltam, az asztalra csapott, majd vészjóslóan közelebb hajolt. - De! Úgyis rájövök arra, amit titkolsz. Mindig rájövök.

Furcsán néztem rá. Ez hülyeség. Nem fogok többé félni, ennél már csak nem lehet rosszabb!

Kifelé indultam, a kezemet tördeltem. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom, képtelen vagyok megállni. Elkezdtem gondolkozni, majd egyik gondolatmenet követte  másikat, míg végül ki nem értem a bejárati ajtón. Szerencsétlenségemre épp akkor hozták be Harry Stylest...

- Natalie, könyörgöm! Nem csináltam semmit! -nézett rám, de nem a szemembe. Valahova teljesen máshova. Megijesztett.

- Tovább! -lökte meg egy zsaru, mire vissza kellett fojtani a könnyeimet, hogy tovább induljak. Egész végig csak azt mondogattam magamban, hogy Sose  add fel a reményt. Menj tovább, gyerünk! Ne állj meg... De minél tovább mondogattam, ez annál rosszabb lett.

Nem volt hova mennem, immár véglegesen. Csak Niallre számíthattam. Lehet, hogy nagy hülyeség, de hozzá indultam. Szerencsére tudtam merre kell menni, így elég hamar oda is találtam. Mikor felléptem a teraszra, megkönnyebbültem. Niall ott ült a hintaszékben, két kezével a térdeire támaszkodva. Amint meghallott, felkapta a fejét.

- Tudtam, hogy idejössz. -állt fel, majd könnyűszerrel átölelt. Hogy is gondolhattam azt, hogy ez az ember engem meg akar ölni.

Elmosolyodtam, bár még mindig nem szólaltam meg. De úgy éreztem, mostmár minden rendben lesz.

***

Sziasztok! Itt van az új részt, amit Dorkának ajánlok, 15. születésnapja alkalmából! Utólag is Boldog Születésnapot!:)