7. Fejezet

- A folyosón találkozunk, Harry Styles. -mosolyogtam rá, majd kiszálltam a kocsiból és elindultam be az ajtón.

Kedves Naplóm!

Miután elhatároztam, hogy meg fogok változni, tettem ki hirdetéseket, hogy munkát vállalok. Pár nap múlva meg is kaptam a munkát. Két kisgyerekre kell vigyáznom. Nem hittem volna, hogy ilyen jól fog menni. Nagyon élvezem, a kicsik meg pláne! Remek körülmények között élnek. Otthonos, de mégis stílusos. Nagy előkertjük van, medencével és kivilágított sütögető hellyel. Szívesen beköltöztem volna ide egy sátorral... A belső körülményekről, pedig kár áradoznom. Egyszerűen csodálatos.

Örültem, hogy valaki végre foglalkozik a gyerekekkel. Az anyjuk nem épp egy minta anya... Az apjukról pedig ne is beszéljünk.

Csak úgy teltek a hetek, a hónapok. Elhatároztam, hogy a bálra formába hozom magam. Próbáltam odafigyelni a táplálkozásomra is. Életem legborzalmasabb turmixait ittam meg nap mint nap... Megcsináltam már az edzéstervemet is amit napi rendszerességgel csináltam. Futottam pár kört, a bérház körül, amikor épp olyan idő volt. Anyut sajnos nem tudtam rávenni a friss levegőn lévő tartózkodásra, ugyanis a körülmények nem voltak túl szépek. A fű kikopott, a fák elfonnyadtak. Az épület falai sem nyújtottak szép látványt az omladozó falak miatt... De! Legalább friss a levegő.

Egy idő után, viszont anya már nem nézte jó szemmel az igyekezetemet. zavarta, hogy elmegyek otthonról. Sőt, amióta Niallhez is rendszeresen átmegyek a projekt miatt, egyenesen megtiltotta a szabad lábon való mászkálást. Még dolgozni se mehettem egyedül. Úgyhogy megállapodtunk, hogy velem jön, aztán időre értem. Kocsi hiányban, ez inkább neki ütött vissza, mint sem nekem...

- Holnap négyre kell mennem dolgozni. Akkor jössz? -kérdeztem meg egy újabb napon, miközben egy almát rágcsáltam.

- Nem tudom. Unom már a kísérgetést. Én is tudok pénzt adni ha kell... -mondta egy sóhajtás kíséretében.

- Nem a pénz számít! -emeltem fel a hangomat. Ha a pénz számítana, mindenkit toboroznék a gyűjtése érdekében, hátha akkor nem ilyen körülmények között kéne élnem.

- Hát akkor mi? Nem érdekel, hogy mi számít, nem akarom, hogy ennyit mászkálj el itthonról! Már alig vagy itthon. Suli után egyből mész dolgozni, este meg mikor hazajössz, már csak tanulsz, vagy az edzésterveddel foglalkozol! -kiabált velem. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében. De nem tehettem róla. Visszavágtam.

- Csak igyekszem önállóvá, felelősségteljessé válni...Ennek más anya csak örülne. -mondtam csalódottan. Csalódtam anyában... Azt hittem, majd segíteni fog és támogat. Ehelyett inkább csak ellenzi.

A suliban, a legutóbbi vitánk óta, Karenék nem kötöttek belém. Nem volt semmi ami elrontaná ezt a napot. Egész normálisan telt az első pár órám, egészen ebédszünetig...

Épp Niallhez mentem volna oda, de valaki elém állt.

- Szióka. Tisztáznunk kéne pár dolgot. -nézett rám gúnyosan Holly. Elkezdte mondani a baromságait, hogy szálljak le róluk és hasonlók. Igazából csak kötekedni akart. Már épp küldtem volna el a francba, amikor...


- Szállj le róla, Holly. -mondta egy mély hang a hátam mögül.

- Beszélgetünk, most meg mi bajod?! -fordult a mögötte álló fiúhoz.

- Tudom, hogy mire készülsz, de nagyon ajánlom, hogy ne tedd! Menj vissza a bandádba. -mondta lenézve rá. Holly sziszegett valamit, majd sarkon fordult, félre dobta a haját és elment. Niall átkarolt a vállamnál, majd odakísért az asztalához, ahova idő közben leültek a barátai.

- Ezt miért tetted? -fordultam felé, mire ész szerű magyarázatként csak annyit mondott, hogy mindenkinek elege van Karenékből és, hogy nem szolgáltam rá, hogy szívassanak. 

Destiny-Hope Lighton, az osztály legszebb csaja. Jóban van Niallel, gondolom ezért is ült az asztalnál. Mellette ült még pár fura fazon, de velük nem igazán foglalkoztam. Állítólag két hete jöttek a suliba.

Amint leültünk mi ketten is az asztalhoz, hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Az óra már vagy negyed órája elkezdődött, de nem bántam meg. Egész jól elbeszélgettünk, majd mellénk lépett még valaki.

- Leülhetek én is? -mutatott az asztal szélén lévő üres székre. Nem fordultam felé, de ismerős volt a hangja.

- Harry! Gyere. -invitálta le közénk Niall, mire azonnal felfigyeltem. Mindenki köszöntötte. Ő csak mosolygott. Pontosabban rám. 

- Gondolom nem ismeritek egymást, ő itt... -mutatott rám Niall.

- Natalie Andersone. -nevette el magát. - Szia. -erre csak értetlenül néztek ránk a többiek, majd elmagyaráztuk, hogy a folyosón találkoztunk. Ezek után még két órát elbeszélgettünk. Bár nem értem, hogy a tanároknak hogy nem tűnt fel a hiányunk... 

Nemsokára felálltunk, majd mindenki elindult hazafelé, elvégre ennyi volt mára az iskola. Éppen a szekrényemtől léptem el, mire Niall elém lépett.

- Hazakísérhetlek? -kérdezte mosolyogva, mire én is elmosolyodtam. Leírhatatlan volt, hogy mit hozott ki belőlem az a mosoly. Eleve magamat sem értettem. 

- Persze. -nevettem el magamat, mire megfogta a kezemet és elindultunk kifelé. Út közben hátra pillantottam. Harry állt ott. Nem a szokásos mosoly volt az arcán. A szeme nem csillogott, inkább elfeketedett. Inkább magam elé figyeltem és tovább beszélgettem a mellettem sétáló szőke sráccal. 

- Szóval... Itt lakom. -mondtam lehajtva a fejemet egy sóhaj kíséretében. Nem voltam rá büszke, hogy egy ilyen környéket, egy ilyen épületet kellett az otthonomnak hívnom.

- Remélem máskor is hazakísérhetlek. -mondta továbbra is mosolyogva.

- Feltéve ha nem untál még meg. -néztem fel rá, mosolyt erőltetve az arcomra. Már éppen kezdtem volna bele az elköszönésembe, amin egész úton gondolkoztam. De egyszer csak közelebb hajolt hozzám. Ismét ott volt az a pár miniméter, és a filmekből következtetve, ezután nem az elsétálás következik...

- Niall... -suttogtam lélegzet visszafojtva, mire puszit nyomott a szám sarkára.

- A suliban találkozunk. -mondta halkan, mire sarkon fordult és elsétált.

***

Sziasztok. :) Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem ezzel a résszel... Több mint 4 hónapot. :/ Ebben a részben semmi érdekes nem történt, de remélem azért tetszett. :) Akik továbbra is olvassák, azoknak nagyon köszönöm, sokat jelent nekem! :')