3. Fejezet

Kedves Naplóm!

Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom, ezért komolyan fontolóra vettem, hogy örökbe fogadok egyet, de aztán felébredtem az álom világomból, hisz a főbérlő úgysem engedné. Különben is, ajándék képpen, már vettem magamnak egy naplót. Előre tudtam, hogy a családom használhatatlan ajándékokkal fog megajándékozni. Szóval, így vettem magamnak olyas valamit, aminek örültem. A kapunál vagy tíz percig kerestem a kulcsomat. Őszintén, semmi kedvem nem volt most hazajönni. Már majdnem visszafordultam a suliba, amikor észrevettem a földön, tőlem két méterre heverő ezüstösen csillogó kulcscsomómat. Nagy szerencsém volt... Egy bérházban lakom. Nem egy puccos környék. Sőt... Inkább elég lepukkadt hely. Nem szeretek itt élni. A falak kissé omladoznak, egy növény sincs a láthatáron ami feldobná az amúgy is halottnak tűnő környéket. A szomszédok barátságtalanok, szinte ki sem mozdultak. Minden zaj áthallatszott mindenhova... Az ajtónkhoz érve, már előre éreztem, hogy valami meglepetéssel várnak rám anyámék. Féltem bemenni az ajtón... Ismét kapok egy-két valami apróságot, majd a nap, ami mindenki számára különleges lenne, folytatódik tovább. Szürkén, és egyedül...

- Szia! Mi tartott ennyi ideig?-jött oda hozzám anya. - Már vagy fél órája itt szobrozunk rád várva, hogy majd meglepünk. Add neki oda, Tina!-szólt végül a húgomnak.

- Boldog szülinapot.-lépkedett oda hozzám és átadott egy virágcsokrot. Mosolyogva átvettem tőle és megköszöntem.

- Ezt pedig tőlem. Boldog születésnapot!-nyújtott felém anyám egy retikült. - A bálra vettem.-mosolygott rám.

- Anyu, mi szükségem lesz egy retikülre a bálon?-nevettem, miközben levettem magamról a pulcsimat és gondosan a székre terítettem. Na igen... Ha az előbb a bérház körülményeit említettem, szerintem a bútorainkról ne is beszéljünk... Szinte minden ősrégi volt és rozoga.

- Ha nem tetszik, visszaviszem.-vont vállat. - Inkább örülj neki.-megforgatva a szemeimet, elmosolyodtam. Tipikus anya... Alig telt el pár másodperc, de már egyedül álltam az előtérben. Nagyot sóhajtva elindultam a szobám felé. Kezdődik a magányosság! Gondoltam, de ekkor valaki nekem szegezett egy kérdést, amit már vagy négy éve nem hallottam.

- És, milyen napod volt?-szólt utánam a konyhából Tina.

- Szuper...-válaszoltam kissé lehangoltan, majd a hang irányába indultam. Belépve a konyhába, nekidőltem a konyhapultnak és néztem amint anyámmal tevékenykednek egy sütemény elkészítésével.

- Jut is eszembe... Van egy jó hírem!-itt tartott egy kínos szünetet.

- És mi az?-kezdtem kicsit izgulni. Hátha végre valami jót is hallok...

- Pénteken meglátogat Chris. -nézett rám anyám mosolyogva.

- És ezt csak most mondod?!-kérdeztem ujjongva, kiegyenesedve a pozíciómból. Nagyon szerettem a nagybátyámat. Kiskorom óta ő az egyetlen ember, akivel jól érzem magam. Viszont amikor meghallottam, hogy ismét csak egy napra marad, kissé elszomorodtam. Úti célomnak ismét a szobámat választottam. Ezúttal senki nem zavarta meg menetem. Leültem az íróasztalomhoz és bekapcsoltam a gépemet. Nagyon vártam már a pénteket. Chris, Londonba költözött, miután elkezdtem a gimnáziumot. Ami valljuk be, nem most volt... Utoljára tavaly karácsonykor láttam. Hiányzott. Nélküle olyan szürkének tűntek a mindennapok.

A húgom egy hiperaktív lélek. Életvidám és képtelen egy helyben megmaradni. Elég gyakran egymás idegeire megyünk, de a testvérek között szerintem ez nem túl meglepő.

Anyám egy gondoskodó nő. Szeretem őt. Nagyon is. De bevallom néha vannak pillanatok, amikor ki nem állhatom. Úgy kezel mintha 5 éves lennék. Mindig engedélyt kell kérnem, ha el akarok menni otthonról. Persze nem mintha annyit csavarognék... Csak a nagybátyám ment el hébe-hóba. Ő volt az egyetlen aki képes volt velem elhitetni, hogy érek annyit, mint bármely más ember. Sosem éreztem szépnek magam, és ezt mások is állíthatják. Gyakran cikiznek az alakom miatt, vagy épp akármi miatt, amiről tudják, hogy sértő a számomra. Az óvodát kihagytam, emiatt a beilleszkedő képességem se a legjobb.

Az általános iskola pedig maga volt a pokol... Elég kegyetlen iskola volt. Nem volt túl sok barátom. Sőt, a mai napig sincs egy se. Belesápadok, ha a tükörbe nézek. Nem tetszik az a lány, aki visszanéz rám. Mikor igazán szükségem lett volna valakire, senkire sem számíthattam. Talán ez az egyik oka, amiből az önkritikám árad. Meg persze mások is így gondolják...

Azt hiszem, most már túl vagyok a sablonos bemutatkozó szövegen, minden fontos adatot leírtam. Ja, és igen... A nevem Natalie Andersone.