5. Fejezet -Első rész-

Kedves Naplóm!

Elérkezett a péntek! Chris már hajnali hatkor megérkezett. Csak úgy dübörgött a lépcső a hangos léptektől, mikor felfelé érkezett. És akkor ne is beszéljünk az ajtóról ami már így is rozoga volt... Enyhén szólva, lehet, hogy többet nem kopog az ajtókon. Mindezek után, sikerült még jobban felvernie az egész családot (bár szerintem a szomszédainkat is) amikor valami angol halandzsát üvöltött. Viszont mikor végre sikerült életbe ráznom magam, rögtön a nyakába ugrottam.

- Szia nagylány! -mondta mosolyogva, miközben visszaölelt. - De megnőttél. -kissé elpirultam megjegyzésétől, mert véleményem szerint egy centit sem nőttem. Bár ki tudja...

- Engem meg se ölelsz? -szakított minket félbe Tina, durcásan. 

- Dehogynem. -nevetett fel és már lépett is oda hozzá.

- Jönni kéne reggelizni! -kiáltott anyu a konyhából, megszakítva az ölelések hadát. 

- Én visszamegyek aludni. -dörzsölgette a szemeit Tina. - Még korán van nekem. -mondta elhaló hangon, majd visszacsoszogott a szobájába. Az asztalnál ülve, elkezdtem kérdezgetni Christ Londonról. Elmesélte, hogy milyen zajos és nyugtalan. Majd miután ezt túlzottan lerészletezte, végre elkezdett valami bővebbent is mesélni. A mondandójából legjobban a Big Ben és a London Eye fogott meg. Eszméletlen volt ahogy beleéléssel leírta minden egyes részletét. A fények, a magasság, az a túltengő szépség és a hirtelen időjárás változás ami képes a hangulatot jobbá- vagy rosszabbá tenni. Reggeli után bementünk a nappaliba és ott folytattuk a beszélgetést. Időközben Tina is lejött, és elkezdett egy több mint száz éves zongorán játszani. Nem mintha valami nagy tehetség lenne. Sőt... Kicsit idegesítő, hiába a húgom. Majd nem tudom, hogy ez az idegesítő zaj, vagy más volt az oka, de anyám bedilizett, vagy valami más, de egyszer csak elkezdett kiabálni velem.

- Natalie, menj iskolába. Most! -mondta erőteljes hangon.

- Még csak hét óra. Ráérek. -mondtam nyugodt hangnemmel, hátha ezzel kicsit sikerül lecsillapítanom idegeit.

- Már megint szemtelen vagy! Szégyelld magad! Hogy lehet valaki ennyire... -innentől kezdve túlkiabált minden zajt. Én csak kérdőn néztem Chrisre, hogy most meg mi a baja. Tíz percen keresztül hallgattuk, ahogy korhol engem. Még a kanapé is beleremegett amiben ültünk. Pedig szinte ez volt az egyetlen bútor amire nem lehetett azt mondani, hogy rozoga. Aztán Chris megunta és közbeszólt.

- Állj le! Öt perc és elindul az iskolába, ne legyél vele ennyire goromba. Előbb nézz magadba... -ezután anyu már nem veszekedett velem. Amikor végre azt hittük, hogy elmúlt a veszély, Chrisnek támadt. Ismét zengeni kezdett az egész bérház, majd mikor megunta, elment a húgommal együtt. Ezek után néma csönd lett. 

- Nem értem, hogy mi baja van velem. -törtem meg a csöndet, ami kezdett kínossá válni. 

- Csak fáradt, és kicsit nyűgös. Nyugalom. -ölelt magához, mire én az ölelésébe borultam. Hiányzott ez már. A szeretet érzete. - Na, és a sulival mi a helyzet? -nézett rám komolyan. 

- Semmi. Ugyan olyan mint eddig... -nevettem fel keserűen, majd lenéztem a kezeimre. Észre se vettem, hogy a kezeimet tördelem...

- Még mindig gonoszak veled? -hallottam a hangjában az aggodalmat, majd felállt mellőlem és az ablak elésétált. Mintha elmerült volna a gondolataiban.

- Annyira már nem vészes mint tavaly. -mondtam nem túl meggyőzően, majd rávigyorogtam. 

- Ne segítsek? -fordult felém egy mosolyt erőltetve arcára. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy felesleges. Elvégre azon nem tud segíteni, hogy az alakom miatt szívatnak... Szerintem rájött gondolat menetemre, mert elnevette magát.

- Edzeni fogsz! -jelentette ki magabiztosan, mire én ellenkezni kezdtem. - Csak ígérd meg, hogy próbálkozni fogsz! Többre vagy képes mint gondolnád. -mondta komolyan. Elgondolkoztam a szavain. Igaza lehetett, elvégre még sosem próbáltam. Vagyis de, csak nem sok sikerrel...

- Köszönöm. -mondtam, mire felálltam és odasiettem hozzá. A nyakába borultam és nem igazán volt kedvem elengedni. 

Teljesen megváltozott a világnézetem. Nem akarok így élni tovább, és ezen változtatni fogok! Lehet, hogy tényleg igaza van. Képes vagyok rá, de lehet, hogy nem. Meg kell próbálnom. És én megígértem, hogy megpróbálom. Lehet, hogy az élet nem ilyen könnyű, hogy egyik napról a másikra minden rendbe jöhet, de sose szabad feladni! És én nem fogom. Ígérem...

- Na és most nyomás a suliba! -veregetett vállon Chris, mire szemet forgatva felkaptam a tancuccaimat és útnak indultam.

Az iskola felé sétálva, belemélyedtem a gondolataimba. Ami sajnos kihatott a lépteimre, így átlépve a kaput, már becsöngettek... Utoljára beszívtam a friss levegőt, és erőt merítettem belőle a mai naphoz, mivel minden napom szekálásokkal kezdődik ebben az épületben. Szerencsémre pont az igazgató jött velem szembe...

- Natalie Andersone? -lépett közvetlen elém. Köpni nyelni nem tudtam hirtelen. A gondolataim is megszüntek létezni.

- Igen, Mr. Welsh. -pislogtam rá, mire rám mosolygott biztatólag. 

- Az édesapja elkérte a mai nap az iskolából. -mondta, mire én azt hittem itt helyben összeesek. Apámmal már jó ideje nem tartom a kapcsolatot. - Azt üzente várja meg itt a kapunál. További szép napot. -mondta, majd minden további nélkül elment mellettem. Nem értettem a helyzetet. Nekidőltem a kapunak, majd gondolkozni kezdtem. 

- Hogy tetszett az apa szerep? -hallottam egy rekedtes hangot, mire felnéztem. - Szerintem remekül beadtam egy harminc - negyven év körüli pasit. De tényleg úgy néznék ki külsőleg? -mutatott magára az apámat eljátszó személy.

- Te... Te vagy az a folyosós srác! -egyenesedtem ki, ami nem igazán volt jó ötlet, ugyanis miniméterek választottak el minket egymástól.

- Harry Styles. -javított ki, alig halhatóan. Hirtelen megakadt a lélegzetem, és mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Nem értettem magamat. Sose volt még ilyen érzésem... Bár tetszett, de az agyam azt diktálta, hogy el kell tolnom magamtól. És így is tettem. 

- Sajnálom, én... -idegességemben a hajamba túrtam, majd erőt véve magamon, felnéztem a szemébe. - Mit akarsz tőlem? -kérdeztem nagyot pislogva, majd összekulcsoltam a kezeimet.

- Csak jobban megismerni. Már az is bűn? -nevette el magát, majd a kezem után nyúlt, amit automatikusan elhúztam. Nem hagyta annyiba, ismét megtette, de ezek után is elhúztam. - Nem hagyod magad egy könnyen. -rám mosolygott, úgy, hogy egy kicsit megijedtem. Nem maradt lépési lehetőségem. Nekilökött a kapunak és elém állt. Nem tudtam ellökni. Elém állt és a kezeit a fejem mellé támasztotta. 

- Harry, engedj el... -mondtam félve. Nem mertem ránézni, így jobbra döntöttem a fejemet és a tájat kémleltem. A fák levelei kezdtek zöldülni, pedig még csak a tavasz elején jártunk. A gyenge szél, kissé megcsapta őket, a földön így odébb söpörve a már lehullott darabokat. Egy részen, a járda mellett, zöld fű volt. Irigyeltem ezt a tájat. Egy bérházban nem ezt látod ha kinézel az ablakon... Odébb vittem a tekintetemet, és egy embert fedeztem fel. Távolabb állt, de minket nézett. Nagyot nyeltem, majd visszanéztem az előttem álló fiúra.

- Harry. -mondtam elhaló hangon. - Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy ezt más is lássa. -vettem egy mély levegőt, majd a kezemmel a személy felé mutattam. Rögtön hátrébb lépett pár centit.

- Ezt el sem hiszem! Natalie, te vagy az?! -kérdezte a személy felénk rohanva. (...)