4. Fejezet

Kedves naplóm!

A környék egyik legjobb iskolájába járok. Habár az emberek ott sem különbek, mint máshol. Ugyan olyan kegyetlenek és gonoszak. Nem előítéletből mondom, hanem tapasztalatból... Egyik legnagyobb ellenségem, Karen Cure, szintén ebbe az iskolába járt. Régen jóba voltunk, aztán jött egy új lány, Holly Strumb. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ő lett Karen új barátnője. Mindenhová követi, azt teszi amit Karen mond, és még csak észre sem veszi, hogy kihasználja. 

A következő ellenségem Jim Barchs. Karen barátja. Újabban vele kezdett el járni. A srác nagyon menő, mindenki oda van érte, pedig egy tuskó. Szinte mindenkit gúnyos megjegyzésekkel illet, főleg engem. Így volt ez a minap is. 

Az ebédlőben ültem, és fogyasztottam az aznapi ebédet - ami megjegyzem borzasztó, állítólag valami hús féle volt, de én valami egész másnak néztem - és néztem a falakat. Ápolt volt, mint ahogyan az egész iskola. Halvány kékes tapéta szerű fal volt, alul némi csempével díszítve. Az asztalok és székek, kiváló állapotban voltak, a színük passzolt egymáshoz, majd egyszer csak arra ébredtem, hogy a banda felém áll és elkezdenek kibeszélni. Persze ügyet sem vetve rájuk, próbáltam lenyomni a torkomon azt az izét, amit ebédnek nevezek. Jó ez az iskola, leszámítva a közösséget, és a konyhás nő is tanulhatna valamit a főzésről... De miután megebédeltem, nem volt mit tennem. Fel kellett állnom...

- Hé, Andersone! Nekem toltad a széked.-mondta mérgesen a maga nyafogós hangján Karen.

- Bocs, nem direkt volt.-próbáltam lezárttá tenni a témát, mintha nem is érdekelt volna.

- Valami bajod van?!-üvöltött rám Jim. Kissé összerezzentem a hangjától. Félelmet keltett bennem.

- Holly -jelzett biccentéssel Karen. - Adj neki!-mondta szinte kiabálva, mire éreztem, hogy ismét nem túl jóban fogok részesülni.

- Nem lökdösődünk, tanuld meg, kislány! -visította Holly, miközben erőteljesen meglökött. Mindenki rajtam röhögött, ahogy nekiestem a falnak. Borzasztó érzés volt...

- Velem ne packázz. -sziszegte Karen elém lépve. Valamiért nagyon pipa volt rám...

- Na pá.-mondta flegmán, majd elviharoztak. 

Az ebédlőben rendezett jelenet után, rohanni kezdtem a szekrényemhez a tancuccaimért. Persze, hogy addigra már becsöngettek, mire odaértem. De balszerencsémre nem én voltam az egyetlen a folyosón.

- Őőő... -próbált kommunikálást kezdeményezni, mire szokásosan összerezzentem. - Láttam az ebédlős jelenetet. Nem volt semmi, egész jól bírtad.-mondta rekedtes hangján, majd rám mosolygott. Nagyot pislogtam. Az első ember a suliban aki nem azért szól hozzám, hogy bántson.

- Hát, köszönöm. Azt hiszem... -mondtam kissé félénken. - Te nem mész órára? -néztem rá furcsán. Elég ráérősen álldogált ott.

- Áh, dehogy!-nevetett, amitől kissé elmosolyodtam, mire a kezemet a szám elé kaptam. -Már nem ide járok. -mondta továbbra is mosolyogva. Előjöttek a gödröcskéi, amit rögtön meg is láttam. Feljebb nézve, láttam a csillogó zöld szemét, a barna, göndör haját. Majd az álmodozást elűzve, megráztam a fejem és elvettem a kezemet a szám elől.

- Értem. Hát, nekem viszont mennem kell...-zártam rövidre a témát. - Szia. -halványan rá mosolyogtam, majd tovább is indultam... Volna, ha hirtelen nem áll elém, olyan közel, hogy a nyakamon érezzem a leheletét. Kirázott a hideg.

- Harry Styles. -suttogta a fülembe. - Még találkozunk. -lépett hátrébb, majd féloldalasan rám mosolygott. Ismét mertem levegőt venni, majd elindultam a terem felé.

Mikor beértem az órára, minden szempár rám szegeződött. Eléggé kínos volt, de aztán hála Istennek, a tanár elkezdte a mondókáját...

- Nagyon fontos, hogy a második félévben is ugyan olyan jól teljesítsetek! -mondta a tanár kissé hangosan, hogy mindenki tisztán hallja. Igen, ez a tanár volt az osztály főnököm. Egy ötvenes éveiben járó, kedves hölgy. - Sőt, jobban. A sikeres tanulás érdekében, úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha páronként készülnétek fel. -itt szünetet tartott. Mindenki lélegzet visszafojtva várta a továbbiakat, majd mikor tanárnőnk látta, hogy senkinek sincs kérdése, folytatta.

- A párokat én állítom össze, és azt is, hogy miből készüljetek. -mondta teljesen komolyan, mintha az életünket határozná meg. Én csak csendben ültem, és hallgattam, hogy végre Mrs. Burton megmondja, hogy ki lesz az én társam. Valószínűleg megint valami Karen félét kapok a nyakamra...

- Natalie Andersone és Niall Horan. Az evolúció. -nézett fel a papírjáról, egyenesen ránk. Milyest, ezt kimondta, megállt az ereimben a vér. Nem akartam elhinni amit hallottam. Niall előttem két padnyira ült, én persze leghátul, egyedül. Tekintetünk találkozott, ahogy egymásra pillantottunk. De persze Karennek Mrs. Burton szavai nem túlzottan tetszettek.

- Mrs. Burton! Kérem! Itt valami tévedés lehet... Nem úgy volt, hogy én leszek Niallel? -háborodott fel. Nagyot nyeltem. Már előre tudtam, hogy amint a tanár kiteszi a lábát a teremből, Karen nekem esik.

- Kisasszony, én már akkor is megmondtam magának, hogy semmi sem biztos! -mondta ki türelmesen a válaszát. Niall volt a legmenőbb srác az egész iskolában. Még Jim előtt is, habár nem ismertem, de valahogy ő másnak tűnt mint a többi srác.

Az óra hamarosan véget ért, és szinte mindenki kisietett a teremből. Persze én maradtam legutoljára. Éppen a cuccaimat szedtem össze a padról, mire valaki megkocogtatta a vállamat.

- Hé. -hallottam magam mögött a hangot, mire nagyot ugorva, megfordultam és a kezemet a szívemhez kaptam.

- Jézus... -mondtam kapkodva a levegőt, majd lassan megnyugodtam.

- Ha tudom, hogy ennyire ijedős vagy, máskor nem így próbálkozok. -nevette el magát, mire alig láthatóan megforgattam a szemeimet, majd visszafordulva a padhoz, felkaptam a cuccaimat. 

- Sajnálom, hogy ennyire kiszúrnak veled. -mondta, amikor épp indultam volna ki a teremből.

- Nem érdekes, ne sajnáld. -hadartam el ezt a négy szót, majd magamhoz szorítva a könyveimet néztem a szemébe. Kék volt. Nyugalmat és biztonságot sugárzott. Továbbra sem állt el előlem. 

- Nézd, Niall. Nem tudom mit szeretnél tőlem, de vagy mond el, vagy pedig hagyd, hogy kilépjek a folyosóra és minél hamarabb haza meneküljek. -mondtam kissé idegesen, a mondat végét alig hallhatóan. Lenéztem a földre és a parkettát kezdtem el kémlelni. Hirtelen megtetszett a halvány barna színe. 

- Négy éve veled járok egy iskolába. Sőt, egy osztályba! Mindig csak azt figyeltem meg, hogy visszahúzódsz a társaság elől, de mégis kitűnsz a tömegből. Mindig bántottak téged, de én nem akarlak. És most, hogy végre esélyem lett beszélgetésbe enyeledni veled... -vett egy mély levegőt, majd halkabban folytatta. - Lenne kedved eljönni velem a bálba? -felkaptam rá a tekintetemet, ami olyan hirtelenre sikeredett, hogy kiejtettem a kezemből a könyveket.

- Én... Nem tudom. Nem vagyok oda valósi... -nyeltem egy nagyot. - De szívesen elmennék veled.