2. Fejezet

- Jó reggelt álomszuszék! Hogy aludtál?-hallottam az édes hangot amelyre mindig is szerettem felkelni.

- Nem aludtam túl sokat.-dörzsöltem meg a szememet, majd feljebb ültem az ágyon. Egy újabb fárasztó nap az irodában egy fárasztó munkatárssal... Már a gondolattól is kiráz a hideg.

- Mióta előléptettek, azóta alig alszol, eszel, figyelsz...-nézett rám Norah, majd felkelve rögtön a szekrényhez indult. Erőt véve magamon, én is kikászálódtam az ágyból. A fürdőszoba felé vettem az irányt, kezemben az aznapra kiválasztott ruhával. Gyorsan lefürödtem, fogatmostam és magamra kaptam a ruhákat. Sietősen indultem lefelé a lépcsőn.

- Máris mész?-lépett mögém Norah. Nem mertem ránézni. Tudtam, hogy az arca csalódottságot fejez ki.

- Előbb akarok beérni, hogy munka előtt elolvassam a naplót.-álltam meg egy pillanatra, majd mély levegőt véve, folytattam utamat. Leérve a földszintre, feleségem tekintetével találtam szembe magam.

- Legalább reggelire maradj.-fogta meg a kezemet, majd bólintottam egyet. Egy reggeli a családdal, elvégre nem árthat. Rám mosolygott, majd el is tűnt a konyhában. Megkönnyebülten lélegeztem föl. De hiába... A nappaliban kiabálást hallottam, így közelebb mentem.

- Rob, azonnal add vissza a táskámat!-hallottam amint lányom, Amber éppen az öccsével folytat harcot.

- De kell belőle egy füzet, mert az enyém elveszett!-ordibált vissza dobhártyát szakító hanggal. Közéjük léptem és kezemet eléjük tártam.

- Elég legyen! Rob, add vissza neki a táskáját, és menj felöltözni. Amber, te pedig segíts anyádnak.-tekintetem hol egyik gyerekről a másikra nézett, majd megadva magukat, indultak is. Ledőltem a fotelba és arcomat a kezeimbe temettem. De nehéz az élet két ilyen gyerekkel... Már épp álltam fel, hogy induljak a munkába, mire Amber rohant mögém.

- Apu? Nem úgy volt, hogy velünk reggelizel?-rakta a kezét a vállamra.

- Adam, megígérted.-hallottam Norah hangját.

- Nem ígértem semmit.-mondtam hátra se nézve. - Késésben vagyok.-mondtam rideg hangon és már léptem is ki az ajtón.

- Már megint itthagysz! Gyere vissza és reggelizzünk úgy, mint egy normális család, kérlek.-nem adta fel a küzdelmet, de nem tehettem mást. Muszáj volt mennem.

- Sajnálom...-nyögtem ki végül, majd szálltam is be a kocsiba. Három csalódott tekintetet láttam a verandán, de mit sem törődve ezzel, már indultam is a munkahelyem felé. Út közben végig azon járt az eszem, hogy talán mégsem kellett volna csak így eljönni otthonról. De már késő volt. Megtettem. Majd ha hazaérek, bocsánatot kérek mindenért. Gondolatmenetem végére érve, már a parkolóban sétáltam. Szokásos utam a második emeletre vezetett. Ezúttal kihagytam a liftezést, és a lépcsőt választottam. A testmozgás sosem árt... A folyosón végig menve, egy jobb oldali ajtón mentem be. Igen, ez volt az én (vagyis Briannel közös) irodám. Nem volt olyan sivár, mint amilyennek képzelnék. A falak világos kéken néztek vissza rád. A szoba mindkét végében, egy-egy íróasztal állt, mögöttük egy-egy fekete, elég kényelmes székkel. Az asztalokon rendbe állított papírok voltak és persze számítógépek. Az ajtóval szemben lévő falaknál polcok sorakoztak, teli könyvekkel. Az ajtó melletti falnál pedig szekrények, bennük fontos iratokkal. Odasétáltam az én íróasztalomhoz és leraktam rá a táskámat. Előkotortam belőle a naplót, amit még reggel raktam bele, majd lassan kinyitottam.

- Na lássuk...-lapoztam az első oldalra, majd elkezdtem a történet olvasását.

***

Nos, először is szeretném megköszönni a sok kommentet, véleményt, és feliratkozást! Hihetetlenül jó érzés! :) Másodszor pedig, ez a rész kicsivel hosszabbra sikeredett. Innentől kezdve már csak hosszabbakat fogok hozni, ígérem. :) Komizni, véleményezni és feliratkozni ér!